Üdvözöllek, Kedves Olvasó! A soron következő történet elején elárulok Neked valamit. A számítógép előtt töltött időt nemcsak élmények megörökítésével töltöm, hanem keresem, kutatom a mások úti beszámolóit is. Egyik ilyen alkalommal csigázott fel fiatalokból álló csapat, kik a Pilis hegyei között csatangoltak, s buzdították otthon maradt társaikat, hogy látogassanak el erre a területre.
Így történt, hogy egy szombat délelőttön rákeveredtünk a 10-es útra, mely egyenesen Budapest felé vezetett. Ahogy karnyújtásira lett fővárosunk nem csak célunk közeledett, hanem sűrűsödött a forgalom is. Alig vártuk a balra mutató táblát, mely kiemelt a hangyabolyból. Pár kilométer nyugalom következett, valamint egy község, melyet úgy hívnak, Csobánka.
Aki azonban szintén erre a környékre keveredik, vigyen magával legalább két fejet. Alig értünk be a házak közé, máris kevés lett a két szem. A festő szépségű falú első megpillantása, valamint a kocsi úton tartása komoly feladatnak bizonyult. De hamar feladtuk a reménytelen próbálkozást, megálltunk hát egy kis útbaigazítást kérni, majd hipp-hopp, első állomásunk előtti parkolóból pattogtunk ki, mint a frissen gyártott pingpong labdák. A tájat próbáltuk összes érzékszerveinkkel magunkba szívni szüntelen. Mígnem egy táblához értünk, hol tucatnyi lehetőség közül választhattunk a következő időszak eltöltésére. Mi egy rövidebb hegymászást választottunk, így kiadtuk a jelszót, irány a csúcs!
Törpikék lendületesen indultak neki a távnak, pikk-pakk eltűntünk a hűs fák alatt. Itt egy kanyar, ott egy emelkedő, s máris közeledett a hegytető. Idővel megtorpantak a pici lábak, de amikor megtudták, hogy fent lesz az ebéd, mintha kicserélték volna őket, s dupla erővel húztak felfelé. Így értünk el egy bokros részre, melyből kibukkanva lélegzetelállító látvány tárult elénk. Előttünk hevert úgymond kedvcsinálónak egy tündéri falucska, mely megadta az alaphangulatot.
Nyugati irányba Pilis hegy kilátója karcolt bele az égbe, majd tovább fordulva már Esztergom és Visegrád képét bujtatták el az előttünk lábujjhegyre álló hegyek. Keletre fordulva messzebb hordott a távcső. A távolban ott hömpölygött a Duna, melyet a Megyeri-híd karolt keresztbe. A hosszú percekig tartó csodálkozás végén halkan megszólalt a hasi is. Halihó, foglalkozzatok velem is! Leültünk hát a sziklás gyepre, s megnéztük, mi húzta lefelé a hátizsákot. Amint befaltuk ebédünket, nem szívesen mozdultunk meg a melengető tavaszi napsugarak társaságában osztozva. Mi is kellhet több egy kirándulónak, mint teli pocak, meseszép kilátás? Idő! Az pedig elfogyott. Így hát lassan összeszedelőzködtünk, s visszaballagtunk a kocsiba. Oké, első „feladat” teljesítve. Lássuk a következőt. A négy kerék újra útfalóvá változott, és mivel már célterületen voltunk, nem is kellett sokat mennie. Pilisszentkereszt parkolójánál pihenhetett meg újra, hol ismét lábainkat hívtuk segítségül egy izgalmas kalandra. Az elmúlt napok esőzései miatt tudtuk, egy patak melletti csatangolás extra élményeket rejteget.
Utunk elején egyből egy hídon keltünk át, mely után felfelé vettük az irányt. Pár méter békésebb szakasz, majd következett az „assssztaaaaa” sorozata. Kövérre hízott Kovács-patak az átlagosnál nagyobb területet követelt magánál, melyet nemcsak gyönyörű látványa, hanem hangos csobogása is mutatott. Holott erdőbe érve elsősorban tollas barátaink utáni hangfoszlányokra vadászik a madárbarát, de itt a víz kiabálása miatt esély sem volt erre. Igaz, nem is bántuk. Le is guggoltunk hozzá, s éreztünk azt a fajta természetes frissességet, mely kizárólag a nyers természetből nyerhető. Ahogy a hűs vízpermet arcunkra száll, semmivel nem pótolható. Mivel azonban a völgy még előttünk s fölöttünk kanyargott, tovább indultunk. Az ízlésesen kiépített fahidak fokozták a tájba illeszkedés élményét, melyet a nedves csúszós talajon való nem tervezett lecsücsülés tovább fokozott. A szurdok klímája egyszerűen fantasztikus volt.
De sajnos egyszer ennek is vége lett és beértünk a falu házai közé. Persze itt sem volt rossz! Leültünk a fűbe, s az elégetett kalóriákat pótoltuk. No, most hogy ez is megvolt, uzsgyi vissza, persze nem roham tempóban! Szépen lassan araszoltunk az eddig megtett szakaszon. Idővel újra a kocsi fogadott bennünket, melyre újra pár kilométer várt.
Dobogókőre érve ismét megálltunk, mert tudtuk, aznapi utolsó állomásra érkeztünk. A Nap addigra már alacsonyabb szögben érte a földet, így a vacsora következett. Kissé mókásan néztünk ki terepen koptatott, sározott ruhánkban a sok városi öltözetű sétáló között, de hát attól még éhesek voltunk. Amint jóllaktunk, a hőmérséklet is csökkeni kezdett. Némi beöltözés után megkerestük a kilátó pontot, melyet annyian dicsértek. Hmmmm! Nem véletlen! Tyűűű, a mindenit!
Ez tényleg ütős volt! Holott egész nap szebbnél szebb tájakon talpaltunk, így is kerekre nyílt szemekkel ámultunk a panorámát látva. Itt aztán tényleg láttuk a Duna-kanyart. Óránkkal megalkudtunk, s engedélyeztünk magunknak egy kis sétát a következő kilátóig, így kicsit kilépve siettünk az egyre hűvösebbé váló erdőbe. Igaz, ennek más volt a hangulata. Lényegesen több ember jött az úton, s bizony sokkal kiépítettebb volt minden. A túrázók is erdőtlen gúnyát viseltek, a tájat is megszelídítették.
Jó fél óra múlva a kocsi zárja ismét nyílt, de most már célzattal. Eltelt ismét egy nap, melynek végén már saját ágyunk várt. Beültünk hát, s a kormány Kisalföld felé irányította a kerekeket. Kigurultunk a parkolóból, majd rákanyarodtunk arra az útra, melyen végiggurulva a csillagos ég alatt hazaértünk.
