Üdvözöllek, Kedves Olvasó egy különleges történet kapujában. Mitől lesz más ez a betű kavalkád, mint a többi? Attól, hogy egy családi ünnep élményei elevenednek meg. Ha valakik a házassági évfordulóra emlékeznek, többnyire étterembe vagy mára divatossá vált testet kényeztető szállodákba mennek. Ők. Párom azonban tudja, négy lóból álló szekérrel lehetne csak ilyen helyre vontatni, így kerestünk egy olyan teret, ahol a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad.
Egy hétköznap reggelen a kötelező körök lefutása után derűs arccal ültünk be a kocsiba, mert tudtuk, százharminc kilométer megtétele után már Esztergom utcáin fogunk sétálni. Így is lett. Aznap az első állomás a városi csavargás volt, összekötve egy kis hamburgerezéssel.
Jó órás korzózást követően ültünk be újra a négykerekűbe, de már Dömös céllal. Parkoló találás után ismét két lábra álltunk, kezünkben elemózsia helyett turista térkép, mely ígérte a kalandokat.
Aki a Pilisbe érkezik, három dolgot hamar kiszúrhat. Első, hogy a táj egyenesen csodálatos. Második, hogy ezt a környéket (Budapest közelsége miatt) a turisták igényei szerint is alakítják. A harmadik, hogy még március közepi hétköznap is úton-útfélen botorkálókba botolhatunk.
Lássuk hát, ezúttal milyen tájra visznek a lábbelik. A malom patak már a falu határtól idegenvezetőként szolgált, valamint adta meg a széncinegék, csuszkák éneke mellé a táj muzsikáját. Hmmm, micsoda idill. Ahogy messzebb kerültek a házak, kalandosabb helyekre csalinkázott be a jelzett ösvény. Nemcsak a táj jellege csigázta fel a hangulatot, hanem a sűrűn kitett táblák is. Egyszer csak elértünk egy pontra, mely a túra igazi kezdetének pontja volt. Egy hely, mely nem más, mint a Rám-szakadék. Mennyi, de mennyi helyen hallottam már róla. Könyvek, internetes oldalak sokasága regélt, kirándulók milliói léptek be már ezen a helyen. Ott álltunk a lehetőség előtt és léptünk be rajta! Gyere, meséld el nekünk is, miért vagy te olyan híres!
Rákezdett! Persze nem olyan nagy hévvel! Ahogy azt illik, kezdetben csak fél gőzzel mutogatta a csordogáló patak és az ösvény játékát. Figyusz, most itt vagyok, kiáltott a gyalogút! Most átfutottam a víz másik partjára! Kövess, ha tudsz! Most épp feljebb jöttem, majd újra átbújok a patak alatt. Itt vannak kövek, próbálj meg átlépkedni rajta. Ja, hogy sikerült! Akkor a másik helyen egy imbolygó fatörzset adok eléd, no, ezt próbált meg. Ilyen beszélgetésekkel csalt be minket egyre beljebb és beljebb, mígnem elfogyott az út. Jéé, de van itt egy korlát, hát azon csimpaszkodva törtünk tovább. A játék nem állt meg, csak a nyelvezet változott. A pajkos kis ficánkolást egyre merészebb hangnem váltotta fel, miközben hangtalanul a fejünk fölött óriások emelkedtek. Tyű, a mindenit. Nem tudtuk, hová nézzünk. Lefelé muszáj volt, hiszen a lábak maguktól nem fejtették meg a furmányos út találós kérdéseit. Fölfelé meg a szív hangja kért, ezt nézd meg, micsoda táj! Annyi inger ömlik rá ilyenkor az emberre, hogy csak a töredékét tudja befogadni. Minden négyzetcentimétert a csoda épített. Egy lépés előre, s a szoros összeszűköl, pár méterrel később kitágul. Az út idővel elfogy, a patak mohón bekebelez mindent, majd a következő lépésnél egy tenyéri területet nyújt. Meseszép móka ez! Majd amikor már kezded elfogadni a tényt, hogy tényleg lehet ennyire vadregényes valami, a következő szikla mögül egy vízesés vár.
Itt adja fel az elme a harcot. Hogy lehet ilyen kicsi területre ennyi szépséget összezsúfolni? Elképzelhetetlen. Mégis benne vagy és mész tovább. A víz pedig hangosan robban szét előtted, a sziklák között. Húúúú! Ott egy létra, melyen felfelé vezet tovább az út. Mint egy megbabonázott holdkóros, teszed a dolgod, mászol feljebb, miközben próbálod elhinni, hogy ilyen táj létezik. Amikor pedig egy szusszanásnyi időd van, felnézel, és újra nem hiszed el, tényleg létezik ez a hely. Felfoghatatlan. Mégis szólít a következő lépés, a patak és a táj visz tovább. Merre, nem tudni, hiszen az út elfogy, a víz nemcsak a mederben, hanem a cipőben is csordogál, de kit érdekel ez ilyen helyen. Megbabonázva, transzba esve, extázisba halad előre a lény, miközben újabb feladatokat ad a szakadék.
Itt egy korlát, ott egy újabb létra, már fel sem fogja a tudat, csak valóságtól elrugaszkodott állapotban halad egyre feljebb és feljebb, mígnem idővel lassan kezd tisztulni a táj. Ahogy egy tökéletes mesének van eleje, közepe, vége, hát a Rám-szakadék sem engedi el a kezed, hogy egy ilyen élménysokk után bolyongj az erdő közepén. Szépen fokozatosan enged, csökkenti az adagot és a végén egy kőkemény emelkedővel kijózanít és szól, ébredj barátom, vége az álomnak.
Mit mondhatsz ilyenkor? Szinte semmit. Hebegsz. Keresed a szavakat, azonban olyan érzéket csalt ki belőled a táj, mellyel máshol aligha találkoztál, így kifejezni sem tudod magad.
Megkerestük hát a visszafelé vezető utat és ereszkedni kezdtünk. Kellett egy kis nyugalom, hogy magadhoz tudjál térni. Így értünk vissza egy csomóponthoz, hol ki volt írva, Vadálló-kövek arra. Mi több, egy tájékoztató, miszerint az útvonal tapasztalt természetjáróknak ajánlott. Ha valamivel, ezzel lázba lehet hozni! Lássuk! A lábak az elmúlt kilométerek megpróbáltatásaitól gyötörve nem jártak örömtáncot, de a gazdi azt mondta, gyerünk, mit tudtak tenni. Na jó, gyerünk! Ránéztünk az órára, s megállapodtunk, hogy negyven perc múlva megfordulunk.
Indulás a kezdetben közepes, majd meredek terepen. No, ennek a fele sem tréfa! Ahogy a kanyarok érkeztek, a szemek vadul keresték a lábak óhajául várt lankát, de hiába. Mi több, egyre több forduló legyőzése után egyre durvább terep érkezett. Az óra vadul vágtatott előre, a lábak nem követték a példáját.
Csak a tekintet kereste a meredek szakaszt, mígnem elénk tárult egy újabb táj, ahol a szemek feladták. Mint egy fal vágódtak neki a hegynek, még a fű sem nőtt. Csak sziklás terep, hol az ösvény nem volt mi között felfusson. Abszurd. Nézi az ember, elmosolyodik, és arra gondol: „Ezt nekünk találták ki. Akkor gyerünk!”
ÓÓÓÓÓÓrdííííííítottak a lábak, gőzmozdonyhoz hasonlóan zakatolt a tüdő, lilán majd szétdurrant a fej, valami mégis vitt előre. Húúú, ez az igazi természetjárás! Az óra azonban kivágta a biztosítékot! Állj! Itt a vége! Társunk-e az óra!? Igen! Ő ugyanis hideg fejjel ránk mordult! Ha itt most tovább mentek, rátok sötétedik és ismeretlen terepen fejlámpa nélkül bóklászni…
Megálltunk hát és néztük, néztük, néztük a tájat. Lélegzetelállító! Micsoda helyen vagyunk! Felfoghatatlan. Leülni egy sziklára, elővenni az elemózsiát, feltölteni a tartalékokat. Ez volt a feladat. Majd visszacuccolni mindent, majd a csuromvizes hátra újra felkerült a zsák, mely elindult lefelé. Hmmm, azt azért tudtuk. Fölfelé még sejtettük, merre kell menni, de le? Kerestük a kapaszkodókat! Fölfelé a szívünk, lefelé az eszünk húzott, hiszen a Nap már nem sokáig maradt velünk. A szürkeség is megjelent, kezdetben a távolabbi vidékeken, majd egyre jobban közeledett felénk. No, akkor húzzunk bele. A már szétgyötört lábak ismét nekigyürkőztek és levittek minket a hegy tövéhez. A hazafelé vezető út már nyugodtabban telt. Szépen közepes tempóban toltuk magunk mögé a távot, miközben éreztük az este, a tavasz és e felfoghatatlanul gyönyörű táj alapanyagából összemixelt koktél valami máshoz nem fogható hangulatát.
Így érkeztünk meg a kocsihoz, mely halkan megszólalt és elindította a testeket hazafelé. Azt azonban nem is kell mondani, hogy egy ilyen kaliberű túra sokkal több ennél. Másként ér haza az ember, mint ahogy elindul. S, hogy ezt épp a tizenegyedik házassági évfordulón tettük, nem lehetett időzíteni ennél találóbb időpontra.
