Tavaly balatoni nyaralásunk során egy napot Veszprémben töltöttünk. Bekeveredtünk a viadukt alá, s innen vettük célba a települést. A mozgalmas nap után holtfáradtan estünk be a kocsiba, de a szem tovább szaladt. Oké, oké. Ez szép volt. De mi lehet a másik irányába? Majdnem egy év kellett hozzá, hogy ugyanabba a parkolóba, frissen üdén, ambíciótól vezérelve elkezdtük megkeresni a kérdésre a választ.
A nap már mélyet karcolt a földbe, mikor rátértünk az állatkertet elkerülő piros jelzésre, engedtük neki, hogy vezessen arra, amerre csak kedve tartja. A turista utak erre nem viccelnek. Finom központi fűtést bekapcsoló emelkedővel indított, majd szirtek beszúrása mellett csalinkázott erre, s arra. Aztaaa. Micsoda helyek, ennyire közel, kapkodtuk a lélegzetünket. Ez igen! Azt hittük, nyílt kőkemény bakancsos túrába csöppentünk. Már kezdtük elfogadni, hogy itt bizony combos és éles terep lesz, mígnem rátaláltunk egy helyre, melyet, mint kiderült, egyszerűen csak Rovaniemi lépcsőnek kereszteltek. Hmm. Fel vagy le? Hát? Hallgattunk a kényelem szavára és a gravitáció segítségét hívva lecsettegtünk a látványos kacskaringón. Amint leértünk, elénk tárult Veszprém általunk eddig még élőben nem látott csodálatos arca. Tyűű, a mindendit! Ez már igen! A gondosan kiépített sétányon gombavárosba csöppentünk, hol elszórtan itt és ott kis meglepetések vártak. Jobbra, egy tematikus mesés játszótér, balra egy tavacska, mögötte büfével. Mindezt ízlésesen, gyönyörűen összedolgozva.
Amint a szem feltérképezte a terepet, a lábakra hárult a feladat, hogy mindezt bejárják. Elsőként természetesen a játszinak ugrottunk neki, holott ez a program már életkorból adódóan halványul. Ezt a helyet azonban ki kellett próbálni. Rövid mókázás után a gondos gyepen való sétafikálás következett, majd a tó bejárása és a környék egyéb területeiről gyűjtöttünk közvetlen tapasztalatokat.
Egy gondolat azonban végig ott motoszkált a tudat bugyraiban. Szép, tényleg szép minden, de merre találhatók a magaslesek? Aki ugyanis erre a környékre téved, s a panorámák szerelmese, tudja jól, itt is hódolhat hóbortjának. A táj bekebelezése után tehát feltettük a kérdést. Hol vannak a kilátók? Persze nemcsak magunknak, hanem a bennszülötteknek is, kiket itt–ott felfedeztünk a környéken. Az már a második, harmadik kérdéskor kiderült, ez a környék nem erre lett kihegyezve. Holott tudtuk, hogy van itt belőlük kettő is, a helyiek sem vágták rá egyből a választ. Na, azért egy kisebb expedíciót megért, s nekimentünk a lépcsősornak, melyet az egyik lakos ajánlott.
Hmm! Ne fenyőfából faragja lábát, ki nekifut ennek az akadálynak. Minimum tölggyel gyürkőzzön neki. Finom feladat, kisebb tengernyi izzadtság, valamint kétteremnyi elhasznált oxigén ár fizetése után mienk a dicsőség! Megcsináltuk! Lehet gratulálni! Igaz, kezdetben csak kéz jelekkel, mert a szánk és a tüdőnk mással volt elfoglalva. Az utolsó lépcsőfoktól viszont már kőhajításra volt az első kilátó. Érdemes idelátogatni, majd felmászni rá, mert holott az eget nem karcolja, de hangulatos kis építmény, s az erkélyéről kellemes körbenézni. Nem üt homlokon, úgy, mint Sopronban a várhegyi, csak egyszerűen kellemes, s ez pont elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.
A lenti padok pedig az ide érkezők kényelmét szolgálják, mellyel családom élt is. Tanyát ütöttünk és leheveredtünk. Egyszer csak Bálint hangosan felkiált. Mit találtam? Egy hatalmas szarvasbogárra akadt, melyet hopp, körbeálltunk és a szó legszorosabb értelmében megcsodáltunk.
Most, hogy itt is jártunk, jött a következő feladat. Hol lehet a másik objektum? Aki ebbe az erdőbe császkál helyismeret nélkül, bizony vigyen magával ételt, italt valamint türelem kapszulát. Nem azért, mert olyan óóóriási lenne ez a hely, hiszen pöttömnyi az egész. De, cserébe jelöletlen utak szelik keresztbe-kasul, s ember legyen a talpán, ki ezt első ránézésre átlátja. Persze otthon mi is csukott szemmel megtaláljuk, amit akarunk, s tudjuk, melyik fánál kell erre-arra lefordulni. Itt azonban mindez zéró. Még jó, hogy jöttek szembe helybeli kirándulók és megsúgták a koordinátákat. Hála nekik, egyszer csak a fák közül durrr! Bumm! Bang.
Ott lett szembe egy hatalmas, monumentális alkotás, melyet valami oknál fogva kilátónak neveztek el. Pedig ez nem az a forma, melyet az eddigi túráink során a szem látni szokott. Hát ezért jöttünk! Gyerünk! Mellkast ki, fejet fel! Kezdődjön a csúcstámadás! Amint azonban belépsz ebbe a valamibe, azt hiszed egy másik világba kerültél. Olyan mintha a NASA bázisa lenne. Komolyan, űrutazás. Ez az extra élmény eluralkodik rajtad, s mint egy centrifugában a golyó, úgy mész a valami peremén egyre feljebb, feljebb, s nem lesz vége. Jönnek az emeletek és csak jönnek. Beszippantott valami, amiben trappolsz egyre feljebb. Olyan hiperisztikus érzés. Egyszer csak elfogy a lépcső és fent vagy. Jéééé!
Na, körbenézel látod, hogy milyen szép minden, de talán eddig ez volt az a hely, ahol nem is a táj, hanem amin állsz, az von hatása alá. Brutális érzés. Persze a táj is gyönyörű, nézegetsz körbe, de maga a monstrum, amiben vagy. Váááá! Nagyon – nagyon!
Idővel azonban az élet egyéb szabályai is hatással lesznek, s muszáj lemászni, s elhagyni a bázist. Jó, hát akkor ez is megvolt! Jöhet az újabb célpont, irány a forrás!
Lendültek a lábak, forogtak a fejek, s sokáig azt hittük tudjuk, hol s merre vagyunk. Sportpályák, kutyás futtatók, széles utak, csodálatos helyek, majd kibukkanunk valahol, persze a vízlelő helytől fényévekre. No, akkor újratervezés, indulás újra. Az eltévedést, pláne ilyen környezetben élményként éli meg az ember. Így ugyanis olyan helyekre is eljutsz, ami nem is volt betervezve. Aki pedig ezen a tájon jár, élvezni fog minden megtett métert, hiszen a gondosan kiépített változatos utakon nem is az a lényeg, hogy eljuss valahová, hanem, hogy mozgásban legyél, nyíljon ki előtted a következő kanyar és megismerd ezt az egészet.
A hely hová tartasz, nem is fontos. Csak az, hogy itt legyél. Igen, ez a hely ilyen!
Persze idővel a fák ágai közt megpillantottuk a kiépített forrást, majd tűzön-vízen, fák törzsén, bozóton, és amin el lehet képzelmi, mindenen át szinte torony iránt csörtettünk le hozzá. Megvagy. Palackok újra töltve friss üdítővel, ami tényleg a Bakonyból fakad. Hmmm, egy újabb csatorna, kapu a természettel való egyesüléshez.
Oké, betáraztuk a lábakat, uzsgyi, vissza a kocsihoz. A táj azonban nem engedett olyan könnyen. A visszafelé vezető úton hegyi billegetőbe akadtunk, s ha valakit, őt meg kell bámulni.
Láttunk sziklamászókat is, kikkel való beszélgetés során kiderült, van élet a nyugdíj kor árnyékában is. Méghozzá nem is akármilyen! Hát nehéz lenne kódolni azt a hangulatot, mely ott ránk hatott. El kell menni és befogni az adást! Annyi bizonyos, Veszprém igényes, tip-top hely, mely két kézzel szórja a lelket építő ajándékait.
Egy terület azonban még bejárásra várt. Be is pattantunk a kocsiba, irány a Csatár–hegy! Felmelegedett a motor, mire a geológiai képződmény lábához értünk, majd nagy gázfröccs, s a nap végének fenyegetése miatt négy kerékkel kapaszkodunk jó darabig. No, meg fohászkodtunk, hogy ne jöjjön senki szembe, mert ha nem tudunk egymás fölött elférni, átugratni, hát másféle kiút ebbe az egy nyomvonalba. Sikerült, felértünk, találtunk egy kitérőt, hol a kocsi megállt, s a lábakkal hajtottuk fel magunkat a tetőre. Így máris otthonosabb, kényelmesebb, hiszen egy–egy lepke láttán rohanhattam utána. Márpedig ebben nem volt hiány, hajkurásztam is őket rendesen. Egyszer csak ott lett az újabb kilátó klasszikus módban. Gyerünk fel, s jöhet a les.
A les, a les, a les. Mert ami ott fent várja a látogatót, a környék legszebb kilátó pontja. Elénk tárul a Bakony csúcsainak egy széles frontvonala, melyen végig nézni….
Aligha lehet szebb látvány egy bakonyi bakancsos számára. Majd számba venni. Ott már jártunk, azt már láttuk, de ott még nem, ismétlem, mééég nem. Egyszerűen fantasztikus. Élő térkép és élménykoncentrátum. Ahogy a puszta látványtól is eláll a lélegzet, de ezen túl a különböző helyek felől érkeznek hozzád az ott átélt kalandok emlékei. Réka mellettem, nevén szólítja a papodi, bándi, veszprémi, pontokat. Mennyi átélt sztori. A Nap azonban már spórolni kezdett az energiájával. Lecammogtunk hát a hegyről, vissza a volán mögé, majd kattog a fék, kiengednek a kerekek, jöhet az újabb reménykedés, ne jöjjön senki szembe. Amint leértünk a rendes útra, feleségem szól. Állj! Vissza! Rükverc. Mi van ott?
Egy dűlő úton búbos banka tipegett elő, tőlünk jó pár méterre. Ez igen! Gratula a párnak, elő újra a távcső, s néztük - néztük a látványos szárnyast. Nem mindenhol fut össze az ember vele. Vagy húsz percig is nézegettük, mire a tovább haladás igénye egyre hangosabban ordított.
Nem érdemes azonban mindenhonnan elrohanni. Van, amikor a megállás mellett szólnak az érvek. Például a Bakony hegyeinek látványa, melyet igaz, egész nap bámultunk, de nem lehet megunni. A szántóföld közelsége, mely valahogy ott pont beleillett a képbe. A kora este hangulata, mely édeskésen folyt be a tájra és vette át ízét minden. Ennek az egésznek a keverékében érzed azt, hogy nagyon jó. Csak nézed és érezd, hogy az vagy, aki szeretsz lenni. Ennyi! Erre lehetne millióféle fogalmat használni, nem is az a fontos. Hanem az, ha sikerül megtalálni ezt az állapotot, akkor minden másodpercét élvezni és konzerválni. Hmmm. Köszöni az ember, ha találkozhat egy ilyen állapottal.
Egy út azonban még hátra volt, melyet nevezzünk a családi jutalomnak. A motor újra felpörgött és elvitt minket Balatonfüredre. Az estét már itt töltöttük, s későn, korom sötétben indultunk haza.
Mi kívánkozik egy ilyen történet végére? Talán az, hogy aki teheti, keresse fel Veszprémet! A méltán híres és látványos helyein túl van a városnak a természetbarátok számára is mosolygós arca, melyet megismerve kellemes pillanatokat élhetünk át.
