Üdvözöllek, Kedves Olvasó! A következő történet helyét nem kell bemutatni. Mi több, az útvonalban sem lesz semmi újítás. A több alkalommal bejárt ösvényeken megyünk majd végig, szinte méterre pontosan. De most mégis azt írom Neked, hogy idén ilyen emlékezetes sétán, mi több madármegfigyelő túrán még nem voltunk. Mi történt azon a feledhetetlen estén, erről szó ez a történet.
Egy hétfő délután a gyerekekkel kirándulást szerveztünk. Gondoltuk, izgalmassá tesszük kicsit a mókát sötétben sétálással. Így a megszokottnál lomhábban készültünk neki a menetnek, ellenben a felszerelés mellé bekerült a fejlámpa, több réteg ruha, no meg a telefont is megnéztük, mennyi szufla van benne, a várható hideg miatt. Majd, amikor minden összeállt, hipp-hopp, a lipóti parkolóban találtuk magunkat.
Jé, pár hete itt kocsi tenger parkolt az Európai Madármegfigyelő Nap miatt. Most csak egy, de abból hat láb ugrott ki, melyek egyből a madárvártára vágtattak. Fölöttük három pár kíváncsi szem fürkészte a tájat. Hmmm, egy kis vöcsök, oké! Szeretjük nagyon! Rajta kívül azonban senki sem mutatkozott. Még kora délután volt, ne várjunk csodát.
Kevés késlekedés után le is másztunk az építményből, majd Dunaremete felé vettük az irányt. A liget, ami pár hónapja még a sárgarigók lakhelye volt, mára üresen tátongott. Az iskola kezdetével aranymálinkót délre hívta a gyomra, a lehulló falevelek azonban így is megállították a lábakat.
No, de a kíváncsiság és az útiterv tovább indított, tettük hát a dolgunkat. Akár csak a szárcsa, ki vadmadár ellenére bizalmasnak bizonyult. Közel várt be minket a feketeruhás, fehér homlokpajzsú és csőrű tollas, bár most nem mutatta meg vadóc természetét. Ő ugyanis cirkuszba illő csőrös, ki telis tele van szuper produkciókkal. A fióka nevelési módszerei elég sajátosak, mi több határozottak, és bizony a szomszédjaival sem él minden esetben harmonikus életet. Aki tehát találkozik vele, érdemes nézegetni őt, mert előhúz tarsolyából egy kis meglepetést. Van, hogy csak jellegzetes hangját mutatja be, de ha épp arra van kedve, a vízen fut. Az általunk látott példány csak egy vízből kiálló zöld hajtást csipegetett.
Így értünk el a házak végéhez, hol a fáradt túrázó pihenhet. Na, meg a nem fáradt is, így a törpik lecsüccsentek csöppet, addig apjuk szemére valahogy ráragadt a távcső. A környék földjein ugyanis traktor járt, amire tucatnyi sirály lett kíváncsi. Ahogy láttam, nem a standard méretű dankák, hanem a náluk termetesebb sárgalábú sirályok. Bár úton útfélen láthatunk ilyet, de nem minden alkalommal van lehetőség megállni és csak nézni-nézni, miként gyűjtögetnek a zúgó gép mögött. Hát most ez következett… Néha az órára is rápillantottunk, mely jelezte, esetleg tehetünk még pár lépést előre. Így folytattuk utunk a megszokott úton egészen a tóig, hol a kisháznál újabb megálló, pihi, eszem-iszom várt.
Utána érkezett az a nagy mező, melyre az ember óvatosabban lép ki. Vannak élőhelyek, területek, egy-egy komolyabb tisztás, messzire kilátást nyújtó zárás vagy hasonló helyek, hol nagyobb eséllyel kecsegtetnek meglepetéssel, így érdemes őket fokozott figyelemmel megközelíteni. Ez idővel az emberbe beleivódik, reflexszerűvé válik. Pláne ismerős terepen, mi több, ahol esetleg már láttunk kiemelkedő látványt. Most is lopakodó üzemmódra váltottunk, s mint kiderült, ismét nem véletlen, hiszen a földön egy egerészölyv gubbasztott. A kampós csőrűek azonban nem komálják a kétlábút. Hopsz, magasba is dobta magát, majd ki tudja, milyen gondolatok közepette eltávolodott tőlünk.
A műút azonban közeledett és egyszer csak azt vettük észre, hogy nem hagy nyomot lábunk a talajon. No, most hogy itt vagyunk, lépjünk ki. Egészen addig, amíg hosszú farkú őszapók nem lepték el a szomszédos fákat. Tyű, a mindenit! Igaz, szinte minden kiránduláson találkozunk velük, valahogy mégis megállunk és nézzük őket. Ők kifejezetten barátkozó típusúak, olyan közel jöttek, hogy szabad szemmel is kedvünkre nézegethettük őket. Azonban a beígért vacsora a hajóállomás padjaira volt ígérve, így Réka és Bálint motivált lett. Felhúztunk a töltésre, majd pár méter és a padoknál találtuk magunkat. Jöhetett az uzsonna. Lekerült a zsák, majd elővándoroltak belőle a hamik. Amint növekedett komfort érzetünk, újra felébredt bennünk a csavargás vágya. Kezdetben a „kicsik” járták be a szokásos helyeket. Horgony, kisház, korlát stb. Ezek után közelebb mentünk az öreghez, majd lesétáltunk a partjára.
Na, igen. Csodaszép patakokat rejt a Bakony és a Fertő–tó. A Balaton is kicsalja az emberből az érzéseket, de a Duna, az Duna! Amint az óriási víztömeg az lábunk hegyét leheli, abban van valami dupla extra élmény. Képzeld el, hogy október vége van. A hűs levegő megadja a klasszikus ősz hangulatát. A fák takarásában a Nap épp most bukik a látóhatár alá. A fények ilyenkor valami eszméletlen játékot játszanak a szemed előtt. A titkos rejtekhelyükről előveszi az eddig eldugott palettát és azzal kezdi beszínezni a tájat. Ott állsz a folyó partján és csak nézed, nézed, nézed…
Egyetlen erő tud erről a helyről elvonszolni, az pedig az időhiány. Igaz, esti sétára készültünk, de még éjszaka előtt haza akartunk érni. Így hát, felmálháztuk magunkat és megmásztuk a töltést. No, mondtam a gyerekeknek, ezt a szakaszt most le kell nyomni. Ki is léptünk…
Idővel azonban a harmadik évszakunk társa is belopódzott a területre. Nem csak úgy paff módra! Hanem olyan mesterlövész mintára. Itt egy kis homály, ott egy kis másféle szín, egyszer csak összefüggő köd ült a mentett oldalon. Húúúúú! Erre úgy néz ki, még a Nap itt hagyott fénysugarai is kíváncsiak voltak.
A vörösen izzó égalja masszívan tartotta magát, megadva az alaphangulatot, mire a súlyos pára emelte a hangulatot. Nehéz ilyenkor turbóra kapcsolni a lábakat, nem is tettük. Meg-megállva csodáltuk a tájat, mondván ennél nagyszerűbb hely nincs is a Földön.
Egyszer csak egy ismerős hang csiklandozta meg fülemet. Na, ne! A trombitaszó azonban, ha távolról is, de tisztán kivehetően szólt! Tyű, a mindenit! Erre Ti is kíváncsiak vagytok?! Valahol a távolban, Lipót fölött egy óriási szabálytalan „V” alakban vonuló, nyújtott nyakú madárcsapat repült bele a messzeségbe. Ilyenkor kell találkozni a darvakkal! Ez kérem a madármegfigyelés eszenciája! Ezek a pillanatok karcolják be örökre a természet szeretetét az ember jellemébe.
Ahogy a karakteres tollasok messze szálltak, mi is indultunk tovább, hiszen a befutó még Lipót közepén volt. Növeltük percenkénti lépésszámot, s mivel a fények elfogytak, látnivalóul csak a faóriások kontúrjai maradtak. Korom sötétben elértünk a bekötő útra, honnan lekanyarodva becéloztuk a házakat. Most nem kellett megállni a szederfák közt zamatos finomságok reményében, de azért így sem unatkozik a túrázó. Az estének ugyanis teljesen más hangulata van, mint egy hajnali vagy épp késő délelőtti kirándulásnak.
Az utcák üresek, csak a kutyák vahúúúznak szerte szét. Elfogy a vágy, hogy ide meg oda még fel kellene menni, meg kellene nézni. Minden egysíkúan sötét, de egyben barátságos és természetes.
Így értünk el a termál parkolójába, hol a lámpafénynél megpillantottuk a kocsinkat. Beültünk hát és szépen lassan a kerekeket városunk felé irányítottuk.
Most, hogy korábban kezd sötétedni, nem érdemes lemondani kedvenc túráinkról. A sötétség és hideg ellenére is lehet útra kelni, hiszen ilyenkor is akad látnivaló bőven. Természetesen más szabályokat kell betartani. Azon kívül, hogy pontosabban határozzuk meg otthon, hogy merre megyünk, és mikor érünk haza, a több elemózsia, a pótruhák a hátizsákban hasznosak lehetnek. Ha megismerjük hideg időben a túrázás szabályait, legalább annyira jól fogjuk érezni magunkat a szabadban, mint az év többi szakában.
