Valamivel több, mint fél éve vetettük meg lábunkat első alkalommal a túrázás kedvével a Soproni hegyekben, s máris ki tudja, hányadik alkalommal válasszuk újra kirándulásunk célpontjának. Ez persze nem véletlen. A helyszín ugyanis kiváló! Viszonylagos közelségén túl a barátságos táj újabb kalandokat ígér, s ennek a hívó szónak nem lehet ellenállni.
Egy szép szombati napon autónk kéziféke a Lővér kalandpark parkolójában kattogott szorgalmasan, majd amikor stabilan megállt, nyolc láb ugrott ki belőle és készült neki a menetgyakorlatnak. Túráink többségét kisebb-nagyobb állomásokkal szoktuk változatossá tenni, a mostani út azonban egy összefüggő útra volt kihegyezve. A térkép ugyanis ezen a pár kilométeren a kiránduló érdekességek eszenciáját jelezte, gondoltuk meglássuk, valóban így van-e. Az ország első tanösvényének Sopron felé eső szakaszát már megjártuk és el is állt tőle a lélegzetünk, így bevallom, komoly elvárásokkal indultunk felfedezni a másik részét. Amint rátaláltunk a helyes útra, mint makaróni tésztát szívó éhes száj, mi is úgy csúsztunk egyre beljebb az erdőbe. Látványosságban már a lábtörlőnél sem volt hiány, kezdettől fogva színes táblák mutatták be a környék élővilágát, melyet Réka az első pár száz méteren rendre elolvasott. A küszöbön túl azonban érkeztek a turisták kényelmét kiszolgáló berendezések. Padok itt, padok ott a széles és magával ragadó ösvényeken.
Ez a táj egyszerűen tökéletes hely. Már sima sétára is remek, de aki a természetet egy picit is szereti, hanyatt vágja magát a változatos tájon. Hangulatos erdő, meseszép kanyarok várják az erre látogatót, no meg esőbeálló, valamint asztalos padok, mi tízóraizásra megállni csábít. Családunk rövid időre megpihent, s erőt gyűjtött az újabb nekilódulásra.
A következő útvonal hozta a maximális szintet. Kiszáradt patakvölgyek, rajta fahíd, no meg egy vastag fatörzs, mely Bálint szerint érdekesebb az átkelésre. Amint ez is megvolt, újabb eget karcoló fák, valamint széles korzós utak következtek. A térkép azonban jelezte, újabb érdekesség következik, így izgatottan kerestük az elénk táruló messzeségben az eddig még csak a képen látott meglepit. Egyszer csak kirajzolódott a körvonala az újabb állomásunknak, majd közelebbről is körbejártuk a kelta temetkezési helyet, a halomsírokat. Hmmm, mekkora időutazás, melyet a kiállított tárgyak tovább fokoztak. Olyan misztikusnak tűnt, hogy ott éltek, azon a helyen jártak a történelemkönyvekből távolinak titokzatosnak tűnő népek. Azt a földet taposták, azt a levegőt szívták, amit mi. Ahogy átvettük a hely hangulatát, tovább indulva egy még komolyabb emlékhelyre értünk, hol már egy faház is állt a még intenzívebb múltidézésre. No, gyorsan be is laktuk a helyet. Lecuccoltunk, majd alaposan körbejártunk mindent, átadva magunkat a hangulatnak…
Idővel azonban a térkép odapislantott felénk. Tőletek nem messze, egy újabb csoda várt. Ki szeretné felfedezni? Ha duzzogva is, de odébb álltunk, s kezdetét vette a Várhegy kilátó felfedező expedíció. Ezt azonban annyira nem kellett komolyan venni, hiszen ezen a környéken, hála a tökéletesen felfestett jelzéseknek, még tudatosan is nehéz lehet eltévedni. Minden út egyértelműen kristálytisztán meghatározható, így gyerekjáték átnyargalni. Amint azonban közeledtünk felé, azért megtorpant az ember lépte, látva a torony monumentális méretét. Azt a kutya fáját! Ez már döfi! No, akkor vádlik! Most rajtatok a sor! Vigyetek fel a lépcsőkígyón. Dolgoztak is szorgalmasan, a szív is pumpálta beléjük a vért rendesen, melyre a tüdő is rásegített egy kis oxigénnel. Így összmunkával sikerült feljuttatni a szemeket a csúcsra, hogy meglássák az elképzelhetetlent, megfogalmazhatatlant, leírhatatlant, a felfoghatatlant. Ami fent volt, az maga volt a csoda!
A tekintet első villanásra nekivágódott, felkenődött az Alpok előttünk magasodó hegyeire. Amint egy kicsit lemászott róla, husss, elszaladt a Fertő–tó vízén egészen Bécs irányába. Jéé, arra meg Óvár lehet, mosolyodott az arc, miközben tovább nyargalászott a végtelenben. Végül a Soproni-helység erdeinek látványa adott újabb kapaszkodót. Hmmm… Csak álltunk és néztük, – néztük, - néztük. Sokat látott csapatunk megállapította, ilyen látványban ritkán van részünk. Tíz-tizenöt percig nem tettünk mást, csak néztünk. Itt is jártunk, arra is voltunk, amarra szeretnénk menni… Váááá! Micsoda hely. Idővel felfedeztük, hogy Sopron is előttünk hever…
A tágas kilátó azonban az ebédelés lehetőségét is magával hozta. Ilyen helyeken bevett szokásunk, hogy a panoráma megcsodálása után lesétálunk a padokhoz és ott dobjuk be a hamit, innen azonban nem akarunk lemenni. Ahhoz túl szép volt. Így itt csüccsentünk le és csemegéztünk kedvünkre.
Idővel társaságunk is akadt, egy szimpatikus család, kikkel elbeszélgetve egyeztettünk a következő szakaszról, mely ránk várt. Nehéz szívvel kullogtunk le a mesehelyről, majd tértünk rá egy meredek, de annál látványosabb útra, ami egy jókora mezőre és Sopron külterületére vezetett.
Hangulatos úton aligha siet az ember, szinte húzza a lábát, nem akarja, hogy elfogyjon ez az út. Na, ilyen helyeken mehet az, kit erre a környékre visz a vándorbotja. Azonban a hazautazás szabálya alól innen sem lehet kibújni, így egy ereszkedő után újra szorosabbra vettük a gyeplőt, és durr, belehasítottunk az emelkedőkbe. Rendre jöttek is az előírt szakaszok, majd egy nagyobb pihenő, a Szalamandra-tónál. Aki magányra vágyik, ne ezen a helyen keresse.
A horgász helyekkel, forrással és parkolókkal kialakított állomás, mézes csupor módjára vonzza a szabadba vágyó medvéket. Körbejártuk, majd újra felhúztuk a magassági kormányt és célkeresztbe vettük a kocsinkat. Gyerünk!
Persze nehéz ilyen helyen tempót nyomni. Nagyon meg kell erőszakolni a lelket, hogy elvegyük tőle a tápláló, energiát adó világát. Idővel azonban megjelent a parkoló, melyben a bepakolás várt. Lassan összekészülődtünk, majd a motor énekelni kezdett, miközben tudta, járni fog még erre ezen a varázslatos tájon.
