Üdvözöllek, Kedves Olvasó egy újabb történet kapujában. Ezúttal egy olyan térségbe visz utunk, melyen többször gázoltunk már át, szeltük keresztbe-kasul, de a vasmacskát eddig még nem dobtuk ki. Eljött hát a pillanat, hogy lehorgonyozzunk egy napot a Bakonytól nyugatra és kutassuk a környék kincseit.
Történt hát egy vasárnap reggelen, hogy négyen lettünk az autóba, mely egyszer csak berregni kezdett és meg sem állt Győrön, Pápán és Sümegen át egészen Vindornyaszőlősig. Innen kezdődött az első célpont bemérése. Beértünk a faluba és némi útbaigazítás után úgy gondoltuk, megtaláltuk a helyes utat. Majd úgy véltük, hogy igen, most már tényleg megvan és egyszer csak tényleg meg lett. Leparkoltunk az út szélén, majd szezon lévén kullancsűzőt fújtunk magunkra, s jöhetett a menet.
Kezdetben őzike taposta ösvényeken haladtunk, majd szélesebb utakra bukkanva megérkeztek az első sötétszürke sziklatömbök. No, akkor megvagy, Bazalt utca! Lássuk, miről zengnek valójában az útikönyvek! A kövek egyre nagyobban rikítóbbak, hivalkodóbbak lettek, idővel erre, arra kapdostuk a fejünket. Bálint ennél többet akart, közelebb ment hozzájuk és felmászott a nagyobb tömbökre. Az út, mely beljebb vezetett, egyre intenzívebben vadult, majd egy jelzés mutatott jobbra, hogy arra bizony barlang található. Akkor gyerünk! Indultak a lábak, koptatták a köveket, de ők állták a sarat. Sőt, egyre több lett belőlük. Mi több, sokkal több! Kész sziklató kerekedett előttünk, mi pedig akrobaták lettünk, kik, mint tavirózsa levelein lépkedve keltünk át azon.
A következő szakaszok még jobban durvulni kezdtek. Jött egy árok, hová természetesen „kötelező” volt lemenni, majd egy árnyalattal meredekebb szakasz és a végén egy pihenő. No, akkor cuccok le, nézzünk körbe egyet. Ott ni, egy lyuk, nézzük csak közelebbről! Amint odalopakodtunk, észrevettük, itt a barlang. De nem ám olyan, melyen befért egy négylovas hintó. Sőt, még egy medve sem! Klasszikus kis lyuk, melyet észrevenni is feladat, de bebújni! Az már igen! Lekuporodtunk kisbőröndnyi méretre és bekukucskáltunk a sötétségbe. Ide kéne bekúszni?! Jééé, de mi van itt a mellényzsebben? Egy fejlámpa. Egy katt, és máris láttuk, mi az ábra.
Feltárult előttünk egy titokzatos világ a maga különleges bájával. A rövid folyosónyi területre ugyanis be lehetett mászni, ahol egy külön lét kezdődött. Elsőként persze a kuporgás és a különleges légkör köti le a figyelmet, utána az orrunk előtt csüngő denevér, majd pedig a kisujj méretű pók iratkozott fel az élmény listára. Végig araszoltunk a barlangba, lekapcsoltuk a villanyt és élveztük a fogalmak színtiszta jelentését. Itt tudjuk meg valójában, mit jelent a szó, sötétség és csend. A kinti világ ehhez képest csak valaminek a halovány utánzata. Ahol a szem hiába keres kapaszkodót, a fül magatehetetlenül kutatja a semmit. Hmmm, erről is szól a természetjárás. Erre főleg Bálint volt kíváncsi, de azért Rékát is sikerült kétszer becsalni.
Idővel azonban a kíváncsiság kihívott minket a felszínre és tovább indított az eredeti úton. Visszakorzóztunk az eredeti ösvényre és tovább araszoltunk. A kőmonstrumok pedig jöttek. Mi több, tornyosultak! Mint egy hatalmas kavicsvár csak óriásokra tervezve. Másszunk rajta egyet. A technikás szakasz szigorúan meghatározta, hová és mikor léphetünk, olykor imbolygó stabilnak tűnő kövekre. Ez az igazi élmény.
Közvetlen kapcsolat a természettel. Az ember elsősorban szemével és a fülével gyűjti a tapasztalatait, itt azonban a tapintás is komoly szerepet kapott, a bőr és a kő találkozása egy plusz intimitást, kapcsolatot, szorosabb viszonyt adott a természettel.
Lassan azonban innen is lemásztunk és elindultunk egy kicsit tovább. A térkép jelezte a Bazalt utca itt már véget ért, a következő szakasz pedig kevesebb élményt ígért, mint a második úti célunk. Így lassan megfordultunk, felvettünk egy combosabb tempót és visszaértünk a kocsihoz.
No, most, hogy láttuk, miről szól a Bazalt utca, irány Zalaszántó. A kocsi ismét felpörgött, s jöttek a kilométerek, tájak és egy tábla, megérkeztünk. Kerestünk egy parkoló, egy kis pihi, és újra összeállt a csapat. Ezúttal azonban nem közvetlenül a fák árnyas oltalmát kerestük, hanem valami egészen mást. Pár száz méter séta és már kirajzolódtak a szél lengette színes imazászlók. Megérkeztünk. Egy különleges helyre, mely valamitől teljesen más, mint a többi.
Belépni egy ilyen területre mindenkinek más jelent. Aki azonban erre jár, nyissa ki kapuit, engedje, hogy hatással legyenek rá a hozzá érkező ingerek. Lépj át egy küszöböt és érezd a hely hangulatát. A sztúpa már kellő alapot szolgáltat, de a keleti kultúrát jelképező szimbólumok látványa, a Himaláját idéző zene, valamint a szellő által orrodba érkező füstölő tökéletes keveréke tud olyat mutatni, amit nem is tudtál magadról. Csak engedd, hogy tegye a dolgát. Ha pedig átvetted a hangulatot, jöhet a hely megismerése. Felmentünk a Sztúpába és körbesétáltuk azt. Majd a körülötte lévő ábrázolások is sorra következtek, valamint egy hely, mely kicsit félre esett, a meditációs központ. Ide el kell jönnie annak, aki ide való! Meg kell ismerni annak, aki meg akarja ismerni. Egy teljesen más világ.
Ha csak távolról nézzük, szembetűnik az az udvariasság, amik hatásokkal várnak. A tény, hogy maga a nagy fehér épület figyelem felhívó, de a többi kísérő hatás olyan illedelmesen kíséri azt. A zene odaillő halksággal kísér utadon, s csak akkor érzékeled, ha figyelsz rá. Az illatok tökéletes arányban lebegnek körbe, valamint a félrevonulás lehetősége is adott egy direkt illedelmesen elkülönített területen. Egyszerűen tökéletes helyszín. A többit mindenkinek magában kell intéznie. Aki teheti, adja meg az esélyt ennek a helynek és magának, keresse fel. Lehet, hogy azt veszi észre, hogy hazaért…
Aznapra azonban még egy újabb állomás volt betervezve, emiatt, ha lassan is, de kisétáltunk a területről vissza a kocsiba, majd irány Hévíz. Pár kanyar erre, egy-két egyenes arra, és máris újra pihent az autó, de a lábak nem.
A hamburger hívó szavára ugyanis elindultak és rátértek a sétáló utcára. Hmmm. Látványos hely. A színes tulipánok és a gondosan kialakított sétányon egyszer érdemes végig bandukolni, majd a Fő teret se hagyja ki, kit erre visz csavargó kedve. A hosszú út, mely hazáig még előttünk állt azonban lassan visszahívott minket a kocsihoz. Teli hassal és megtépázott léptekkel kullogtunk fel a parkolóig, hol újra elfordult a slusszkulcs, mely azonban már a Kisalföldig a helyén is maradt.
