A varjúk, miért nem akarnak emberek lenni?

Amint az ősz derekához érünk, egyre több termetes madár jelenik meg városunk kapujában, településeink házai között. A tél közeledtével érkezik meg a fekete sereg.

Ilyenkor az emberek összefüggést keresnek az időjárás és a károgó tömeg között és a hideg közeledtét vélik felfedezni a jelenség mögött. Erre utaló tapasztalatom, valamint olvasmányom nincsen, így megelégszünk azzal a prózai magyarázattal, mely szerint tollas barátink figyelik a nappali órák számát.

Amikor már azt tapasztalják, hogy hamarabb sötétedik, jobban látják délnek venni az irányt. Magyarországon csupán kb. 25. 000 pár vetési varjú költ, ami csupán töredéke a régmúlt időkhöz képest.

Az elmúlt két-három évtized alatt 90%-os állománycsökkenést sikerült elérnie az embernek, így ahhoz, hogy gyönyörködhessünk a hatalmas csapatokban, meg kell várnunk október közepét. Innentől viszont hazai állománya akár tízszeresére is duzzadhat.

Télen bárhol találkozhatunk a hazai fauna egyik legszebb képviselőivel. Ma azonban kevesen látják szépnek a varjúkat. Amikor mindent díszes csomagolásba kell bújtatnunk, hogy valaki végre elismeréssel beszéljen róla, ebben a korban nem igazán divat a varjúk csodálása.

Hála a civilizációnknak a külcsínre lett kihegyezve a férfi szem is és a többség a feltűnő öltözetű és figyelemfelkeltő tojók után kapdos. A híres sztárokat is sokan csodálják, csak a varjúk nem.

Ők nem értenek ilyesfajta dolgokhoz, csupán a természet adta minimum 50. 000. 000 éves szabályaik alapján élnek. A csókák pl., egy éves korukban eljegyzik párjukat, majd két évesen családot alapítanak, amit szinte minden csóka hűen őriz.

Nem lépnek le egy jobb tojó láttán, nem akarnak hasonlítani az emberek egyre növekvő táborába. A varjúk emellett szoros összhangban élnek a természettel. Nagy telepekben költenek, melyek otthont adnak a kék vércsének is.

A két faj egymásra utaltságát jelzi, hogy mióta összeesett a vetési varjú állományunk, a kék vércsék száma is drasztikusan lecsökkent. Ők csupán 900-1000 pár körül költenek hazánkban.

A varjúk létszámát nem csak a saját fajfenntartásuk érdekében kell növelni, hanem a kék vércsék is nagyban függnek tőlük! Az emberek azonban nem csak védik, hanem csodálják is. Konrad Lorenz figyelte meg a csókáknál, hogy kiáltásuk célra irányul.

Mi, analfabéták csak károgásokat hallunk, de ők meg tudják különböztetni egymás között a hangokat. Így tudassák a másikkal, hogy indulni kéne vissza éjszakázni vagy startolni kell, mert jön egy róka.

Érdekes, hogy ha nyugalmi helyzetben vannak, bevárják egymást. Amíg az utolsó csóka is táplálkozik, nem indulnak haza. Persze, ha egy predátort vesz észre valamelyikük, egy mozdulattal magával húzza a magasba a csapatot. Az is érdekes, hogy a csoport tagjai ismerik egymást.

Konrad megfigyelése szerint, a kis csoportok tagjai tudják, ki kivel van, majd a többieket csak csoport szerint különböztetik meg. Mint ha pl., egy ovis tudja, hogy ki van a tulipános csoportban, és azt, hogy rajtuk kívül még van négy csapat, amelyik mögöttük, előttük, mellettük csipeget.

Ezzel még az emberi viselkedés is hasonlóságot mutat, de, ami ebből a csoportos viszonyból következik, mi már nem tudunk lépést tartani vele. Ha ugyanis egyik fajtársuk bajba kerül, a többiek zaklatott hanghatások közepette repülnek segítséget nyújtani a csókáknak.

Ebből mi már kinőttünk, de a csókák nem akarják követni viselkedésünket. Jómagam ezt a dolmányos varjúk és a karvaly közötti csatározásoknál figyeltem meg többször. A varjúk elszántan űzték közös ellenségüket, lentről a földről igazi látványosságot nyújtva a madármegfigyelőnek.

Attól tartok, azért ők ezt annyira nem élvezték. A csókák kasztokban élnek. Megvan, kinek hol van a helye. De, ha egy tojó egy magasabb rendű hímmel lép frigyre, akkor urának, rangjának birtokosává válik. Ennek viszont a nem túl demokratikus társasjátéknak van egy különös előnye, ami nem más, mint a viszonylagos béke.

A csókáknál ugyanis a vezér és a ranglétra alsó régiójában szereplő fajtárs között nincs konfliktus. Nem veszekednek. Azért persze náluk sincs kolbászból a kerítés, ők is összezörrennek néha. Ha pl., a főnök helyettes nagyobb babérokról ábrándozik, akkor a posztért komoly harc folyik.

De a távol álló kasztok között az etológus, Konrad konfliktust nem tapasztalt. Mint láttuk, gyönyörű a csókák, varjúk élete. Ha meglátjuk ezeket a madarakat, érdemes csodálattal és ámulattal nézni őket, melytől az a csúnya károgó madár képe végképp szertefoszlik. Mellesleg, ha meghallgatjuk a holló, vetési, dolmányos varjú, csóka „énekét,” megkülönböztetőnek véljük majd.

A csókának olyan gyermeteg, játékosabb, magasabb hangja van. A dolmányos varjú már károgósabb, de még kissé vékonyabb hangon. A vetési varjú már igazi klasszikus, mély kiabálással rendelkezik, de az igazi nagyágyú a holló!

Ő olyan, mintha az arisztokrata körökből származna. Károgását megfűszerezi némi raccsolással, ezzel is jelezve előkelő voltát. A legszebb hang mégis csak az, mikor az ember reggel elindul a városban és hatalmas sereg varjúcsapat húz el a feje fölött, miközben a csókák gyermeki kiáltásait lehet kivenni belőlük. A varjúk tollruhája kétségtelenül nem a legszínpompásabb.

De, ha számba vesszük a fenti sorok tartalmát, valamint hozzá nézzük a madarak tökéletes felépítését, úgy gondolom, nem is olyan nehéz a varjúkat szép madárnak nézni. Holott, arról már szót ejthetünk, hogy aki ügyes, okos, intelligens, az nem biztos, hogy szép is.

A szépség elsősorban vizuális jelekben mutatható ki, de én nem kis részlehajlással és elfogultsággal jelentem ki, hogy igenis a varjúkat lehet szépnek látni. „lehet, hogy másnak látom, lehet hogy más, lehet, hogy rosszul látom, s van különb száz, történjen bárhogy nekem így marad meg ő…” /Paksi Endre/ Az igazsághoz azért hozzá tartozik, miszerint a varjúk társas élete sok tekintetben példaértékű, sőt megirigyelendő az ember számára. Az egyik szerzetes írta ezeket a szavakat. „sok ember aggathatna magára fekete tollakat és erős hosszú csőrt, még sem érné el a varjúk szintjét.” Mindettől függetlenül, nekünk emberek többségének a holnapunk, holnap utánunk biztosított. A hűtőben ott a másnapi étel, a vonatokon, buszokon, autókon pár órán belül sok száz km-t hagyhatunk magunk mögött. Ha eltörik a kezünk, akkor van, ki begipszelje, és ha magas lázunk van, hát tudunk rá gyógyírt. A varjúfélékről ez nem mondható el.

Az ember kényelme biztosított, de még fel kell nőniük a találmányaikhoz. Amikor azonban megérik társadalmunk arra, hogy gondolkodás nélkül ne dobjon el magától mindent, ami régi, hanem az eddig összegyűjtött erkölcsi értékekre alapozva, előnyeit anyaföldként tekintve, abból táplálkozva, nőve jut majd előre, akkor jön a mi időnk. Ha az évezredek során felhalmozott tudást alkalmazzuk majd, akkor nem fogunk irigyen tekinteni a varjúkra. Addig viszont azt hisszük, hogy az idő múlása kötelezően gyarapodáshoz, fejlődéshez vezet, miközben varjúink élik reális törvények között az ember számára nem ritkán példamutató, hagyományos életét.

Nagy Kornél  

A fotók csókákról készültek egy mosonmagyaróvári lakótelepen