2010. május 8-án reggel, valamivel fél hét után csuktam be magam után az ajtót, mert várt rám egy lassan, három év óta dédelgetett álom megvalósítása. Történt ugyanis a Hildegard napon, hogy egyik ismerősöm felhívta figyelmemet a Piarista Iskola által szervezett túrára, mely nem máshová, mint Fertő-tó túlpartján nyújtózkodó 2000 méter feletti hegyre irányult. Hála Nekik, azon a csodálatos szo
mbat reggelen, teljes menetfelszerelésben léphettem fel reggel 7 órakor a Deák térről induló buszra.
Teltek, múltak a percek, miközben a hatalmas kerekek tolták maguk alá a kilométereket. Egy útlezárásból származó keveredés miatt azonban a helyszínre érkezés több mint fél órát csúszott.
Némi tollászkodás után felkészültünk túránklegkényelmesebb szakaszára, melynek során a sífelvonó láblógatások közepette emelt minket 300 méterrel magasabbra.
A repülő padon való csücsülés nemcsak fizikálisan, de érzelmileg is pozitívan hatott az emberre.
Ekkor kaptuk ugyanis az első képeket a táj valódi arculatáról.
A prológ már jelezte, nem lesz okunk panaszra a tájat illetőleg.
Amint lecsatlakoztunk a mozgó drótról, elkezdődött életem eddigi legmagasabb csúcsának ostromlása. Pár lépés megtétele után egy erdőben találtuk magunkat, mely merőben eltért a hazánkban megszokott élőhelyektől. Távolról még csak a külsőségek jegyeit vehettük észre, de testközelből rájöttünk, ez csupán töredéke a valóságnak.
Az út ugyanis szívdobogtató emelkedővel fogadott, amelyen egyik kanyar utáni belátható szakasz sem ígért enyhülést. Dolgozni kezdtek bent az eddig hallgatag szervek. A duruzsoló szív kalapálni kezdett és a szösszenetnyi pihegés heves lélegzetvételekké alakult át. Na, ennek fele se tréfa és megpróbáltam elfogadható tempót diktálni, mely nem sikerült. Az út dőlésszöge sehogy sem törpült, ami a nyugodtabb haladást lehetővé tette volna. Nem volt mit tenni, beálltam, csak így araszolva lehet küzdelmet folytatni a heggyel.
A busznyi csapat percek alatt darabokra hullott.
A terminátor típusúak a karaván előtt fújtattak, az edzettebbek a középmezőnyt adták ki, mi páran hátul, meg a lassan haladj, tovább érsz című szólást testesítettük meg. Voltak páran, kik mögöttünk küzdöttek az elemekkel, és néhányan úgy ítélték meg, a hegy erősebb náluk.
Az erdősáv magunk mögé nyögése után Szitás László, túravezető bevárta, a még harcban álló, később érkező egységeket, így rövid időre újra összeállt a sereg. A pihenő után azonban kezdődött a sziklás terep. Itt újra szétszakadt a század, mi, Mezei Józsival és Timivel a hátsó részben foglaltunk helyet. A szürke óriások előttünk tornyosultak és adták fel az újabb és újabb kihívásokat.
Dolgozott a hat láb könyörtelenül, de idő közben Józsival egymásra hangolódtunk és társul fogadtuk a humort. Egymás után fogantak meg nagyszerűbbnél nagyszerűbb poénok, melyek nemcsak vidámmá, de elviselhetőbbé is varázsolták a velünk farkasszemet néző emelkedőket.
Holott, néha összehúztuk szemöldökünk egy-egy zerge kedvét is szegő útvonal láttán, de pár másodperc múlva újabb vigyort keltő vidám szavak hagyták el lihegő szánkat, fityiszt mutatva és elpalástolva a nehézségeket.
A sziklás útvonal azonban véget ért. Ott egy bányásztenyérnyi tisztáson már a többiek látványa fogadott minket, ahol újra láncba fűztük a gyöngyként szétgurult csapatunkat.
A csúcstámadás utolsó szakaszára készült a kisalföldi osztag. Nekigyürkőztünk és elszántsággal lódítottuk meg lábunkat a sárga jelzésen előre. Itt már újra szétszéledt a csapat, hiszen jó páran ismét előre „szaladtak”. Egy darabig Timivel másztam, de az alsó szintű növényzettel benőtt terepen elbúcsúztam tőle és a többiek után eredtem. Mint egy helyi anakonda, kúszott, kanyargott csapatunk az ösvényen. Dolgozott a szív, csak úgy lüktettek az erek. A tüdőmből is régóta hallott hangok harsogtak, jelezve a meredek emelkedő észlelését.
Ezen a terepen a Hegy az úr! Ő pumpálja fel pulzusod és szabja meg, hogy milyen gyakorisággal kell venned a levegőt. Az egész tested felett uralkodni kezd és az elmét csak az döntheti el, szolgája kíván-e maradni ennek az erőnek, vagy sem? Ha igen, akkor el kell fogadni a játékszabályokat. A síró, visítozó izmokat, melyek szabályosan ordítják, hogy állj meg. Ezt nem teheted, hiszen akkor a csúcs soha nem jönne el. Menni kell csak előre, a Hegy által engedett tempóban, egyszerűen nem tehetsz mást.
Jómagam, 18-20 éves koromban a hosszú távú biciklitúrák alatt tapasztaltam meg fizikai erőnlétem korlátait. Tudtam, mikor jön el a fejfájás, hányinger és szédülés, kóválygás időszaka, ekkor alakítottam ki egy stratégiát. Nem kell mást tenni, csak el kell képzelni, hogy egy haladó szerelvény egyes sebességben halad. Ebben a sebességben át lehet hajtani magad minden bajon. Ilyenkor nem kell foglalkozni a fájdalommal, csak az a fontos, hogy a tüdő bírja. Elindultam hát a saját tempómban, ami egyenesen a csúcsig segített.
Az utolsó pár méteren egyik túratárs csatlakozott, kivel együtt értünk fel a 2076 méter magas pontra.
Pár percet töltöttünk csak odafent, mert az idő ketyegett és előttünk állt még az út másik fele. Gyorsan beviharoztunk a hegytetői fogadóba, hol az izzadtságtól ronggyá ázott komplett felső ruházatot, szárazra cseréltük.
2076 méteren tartózkodni fantasztikus dolog. Ez az ajándék, amit a hegy által szabott feltételek betartásáért ad. Amikor behódolunk neki és teljesítjük feltételeit, hát ott állhatunk a csúcson. De nem ezért az érzésért tesszük! Nem olyan ez, mint egy fizikai tárgy pl., sportcipő vagy komoly bakancs, amiért sokan túlórát vállalnak. A hegymászás nem a csúcsra érésről szól. Maga az út az, amiért reggel felcsatoljuk bakancsunkat. A pillanat, amikor meglátod a busz ablakából a hegyet, az a pillanat, amikor a megmászhatatlannak tűnő meredek emelkedő közepén küzdünk, és az a mosoly, amit társad arcán látsz egy kemény szakasz végén. Tovább megyek, ez egy komoly önismeret is, hiszen olyan ingerek és hatások környezetébe kerülsz, amivel máshol nem találkozhatsz, és így megismerheted, miként reagálsz ezekben a szituációkban.
De térjünk vissza eredeti témánkhoz és kezdődjön az ereszkedés. A felfelé oly könyörtelen út, most sem mutatta túl barátságos arcát. A megtépázott, erejétől megfosztott lábainknak idő kellett ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a lejtmenethez. Jöttek az újabb szakaszok, csak épp fordított sorrendben. Túravezetőnk, már hátul bóklászott velünk, mivel itt már senkit sem szabadott hátra hagyni. Dolgoztak a bakancsok, kapaszkodtak a kavicsos sziklás terepen. Diktáltuk is a tempót lefelé, de azért pár pillanat magára, az életérzésre jutott.
Képzeld el, ahogy kiülsz egy sziklára és a felhők függönyét leheletnyire széthúzzák előtted és eléd tárul az Alpok aljának minden szépsége. Amint kb. 1500 méteres magasságból rálátsz a tájra, hol egy völgy átmenete után máris egy újabb Góliát állja útját a fénynek. Micsoda hatalmas lehetőség, hogy egy ilyen panorámán legeltetheti az ember a szemét és micsoda gigantikus élmény az összes érzékszerveddel érzékelni a hatalmas hegy valódi varázsát.
Ha már előhoztuk ezt a témát is, ejtsünk pár szót a túra jellegéről is. A Schneeberg megmászása egy híd is lehet a sport és a természetimádó szemlélete között. Sport, hiszen nagyon komoly fizikai erőpróba, ami elsősorban befelé fordulást jelent. Igen, befelé fordulást, hiszen az út során olyan szükségletek lépnek fel, amit hétköznap nem tapasztalunk. Zihálunk, izomlázig hajtjuk a lábunkat, tehát magunkkal vagyunk elfoglalva, le kell győznünk szervezetünknek a nehézségeket. Ez a sport része, ami testünk fizikai egészségéhez nélkülözhetetlen.
Mindemellett ott van a jellemünk fejlesztésének egyik fontos lehetősége, Rockenbauer Pali bácsiék mintájára vett kifelé figyelő magatartásunk, képességünk. Mi, természetimádók elsősorban ezt használjuk. Mindenféle tapasztalási lehetőség által (panorámák megfigyelése, madarak hangjainak hallgatása, virágok illatainak beszipogása, ehető növények megkóstolása, esőkor a ránk hulló eső bőrön át való tapasztalása) való megismerése és összeolvadása. A természetimádók az összes lehetséges „kapun” próbálják megtapasztalni a természet összes lehetséges jelét. És mit kapsz cserébe? Búsás élményáradatot. Igazi alpoki hangulatot, amikor a hegycsúcs mögötted diadalmasan feszít, és csak nézed, nézed, s nem tudsz betelni vele. A tájat meg elkezded érezni. Itt legbelül! Nem is kell ezt külön ecsetelni. Összetalálkozik benned a mezők és hatalmas erdők képei, az előtted álló fák látványa, a magashegy látványa, lelke, egyénisége! Az összes hatás, amely ér, beléd hatol egészen a hangulatodig, érzésvilágodig, amit elkezd felforrósítani képlékennyé tenni, melyet ezután a saját elképzelésére formál. Így testesül meg benned a hegy és rabolja el, majd alakítja át személyiséged. Úgy tesz rabszolgává, hogy te még élvezed is! A Schneeberg csodákra képes, mint látod! Aki tud, kerüljön ebbe a hipnotikus állapotba! Én nagyon élveztem!
Ilyenkor annak örülünk, hogy más (táj, madár, virág) van. Nem teszünk mást, mint szeretünk. Akit pedig szeretünk, azt már óvjuk és védjük is, ami a természetvédelem előszobájába vezet. Mások életének, élőhelyének védelme lehet éltünk értelme is.
Mind emellé fontosnak tartom, hogy a nagy összefüggések magyarázatával, amik a természetben megfigyelhetők, tisztába legyünk, hiszen ezek tudatában lesz teljes- és reális képünk arról a terepről, amin a szabadidőnket töltjük.
A túrázó mindenféle képességgel, ki ilyen, ki olyan arányban rendelkezik.
Ilyen eufórikus élményáradatban botladoztunk lefelé a köves, sziklás szakaszon. Hol 6-8 fős csoportba összeállva, hol két-három fős egységekre tagozódva. Az ereszkedő út 90 %-át Mészáros Gabival tettem meg, kivel, egy utólag visszagondolt mókás, akkor viszont kevésbé szórakoztató élményhez jutottunk. Araszoltunk lefelé kettesben a hegyen, amikor az útról észrevétlenül letértünk. Gabi megkérdezte, látod te a sárga jelzést?
Persze ott van, mutattam az egyik sziklára, amit Gabi is úgy látott. Folytattuk tovább utunkat, de nem hétköznapi terepen. A meredek lejtőn ugyanis mély kavicságy hevert, amin a lefelé haladás is komoly erőpróbát igényelt. Ha Gabi utánam 4-5 méterre követett volna, a nyomába zúdítottam volna a sziklácskákat. Emiatt tőle pár méterrel oldalt követtem. Lábunk (rajta sportcipő volt) bokáig kavicsba süllyedt, és így csúsztunk lefelé a kavicsokkal együtt. Kissé kételkedtünk a helyes irányban, de a sárga jelzés láttán helyesnek véltük az irányt. Na, innen másszunk le valahogy! Egyszer csak túravezetőnk szólalt meg fentről és tudakolta útvonal módosításunk okát. Hoppá? Akkor mégsem helyes az irány?
Azt hittük, végre, most már sínen vagyunk. De, amikor megfordultunk és felfelé vettük az irányt, hát újra azonosultunk a lehetetlen vállalkozással. Amikor ugyanis négykézláb toltuk előre magunkat, a kavicsággyal együtt lejjebb csúsztunk. Újabb próbálkozás felfelé, újabb centik lefelé. Na, ennek fele sem tréfa. Mintha egy kőfolyóba lettünk, úgy sodort minket az ár. Más lehetőség híján oldalazva másztunk ki a meredek partra, ami már stabil kapaszkodási pontokat adott.
Így tudtunk kimászni a kőfolyamból, mindezt egy végletekig lestrapált szervezettel, visítozó, megállást parancsoló kimerült izomzattal. Ezt a kalandot még unokáinknak is emlegetni fogjuk, az biztos. Hasonló körülmények között még soha nem voltunk, de nem bántuk meg, hogy átéltük!
Így értük el végre az erdei szakaszt, ami fölfelé annyi izzadtságot csalt ki belőlünk. Lefelé már jóval barátságosabbnak tűnt. Igaz, kissé elmaradtam a többiektől és hátul magányosan, de hallótávolságon belül kutyagoltam, ennek is meg volt az oka.
Ott jött el az a hangulat, melyért majd három évig ácsingóztam. A harapni való ködben látványos faóriások teték kísértetiessé az erdőt.
A súlyos, nehéz levegő eltakart mindent, amit a sűrű flóra tömege még látni engedett volna. Ebbe a mesebeli tájba szólalt meg bájos hangján a vörösbegy.
Mint Micimackó, a mézes bödön kiállítás közepén, úgy akadoztam,álltam meg egy-egy hangulatos hely közepén és szivacsként szívtam magamba a táj minden rezdülését.
Egy kis kalandozás után vettem észre a többiek már jóval előttem rúgják a port. Uzsgyi, utánuk.
A sífelvonó lekésése után nem volt mit tenni, újra nekigyürkőztünk az előttünk álló szakasznak és leindultunk. Mindezt látta a hegy is, mely erre annyira elérzékenyült ezen, hogy szemeit könnyek borították el, amit mi kiadós esőként éltünk meg.
Az eső tehát rákezdett, mi pedig ennek közepette rakosgattuk lábainkat egyik méterről a másikra.
Mindennek végén egy végletekig kifáradt állapotban értük el a nagy fehér kerekes fémdobozt, mely a hazautazás reményét hordozta magával. Lassan felkászálódtunk a buszra, ami óvatosan kigördült az ausztriai aszfaltkígyón és Mosonmagyaróvárnak vette az irányt.
Folyamatosan pörögtek alattunk a kerekek, falvakon és városon át, magunk mögött hagyva a Schneeberg hatalmas hegyet, melyen csapatunk nagy része sikeres csúcstámadást hajtott végre. Azonban, amikor az ablakon nézve megpillantottam a Fertő–tó óriási nádasát, újra örültem, hogy otthon lehetek. Megelevenedett a nádirigó képe és a barkós cinege hangja is már képzeletben fülemet csiklandozta. Orromban volt már a vizes élőhelyek jellegzetes illata, de mindeközben örültem, hogy egy feledhetetlen nap élményáradatával tarsolyomban tehetem mindezt.
Nagyon szépen köszönöm a Piarista Általános Iskola és Gimnázium munkáját, melyben megszervezték annak lehetőségét, hogy részese legyek ennek a rendkívüli kalandnak. Külön köszönöm Szitás József, túravezetőnk tanácsait, melyek szükségességét és életszerűségét a kirándulás során folyamatosan tapasztaltuk.
Az Schneeberg hegy megmászását javaslom minden kondival megáldott túrázni kedvelőnek, kik szeretik a kemény kaptatókat, a sziklás meredek útvonalakat és a csúcson tartózkodás diadalmas ízét. Köszönöm, hogy bele kóstolhattam az előre megszervezett csoportos túrázás világába május 8-án és sikerült megértenem, mi is mozgatja a csapatban kirándulók lábait.
