Bejelentés



Madár- és Természetbarát Portál
"Légy szerelmes az életbe" Hobo

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Települések madarai


Közép-Európa területeinek 10 %-át települések foglalják el, vannak olyan vidékek is, ahol ez az arány 30 %-ra is feltorlódik. Ide is, mint a Föld legtöbb pontjára, beköltöztek az embereken túl a Föld állatai és növényei is.


De milyen feltételek fogadják őket?


A városokban a napsugárzás elnyelés nélkül izzítja fel a területet. A természetes földtakaró lefedésével az aszfaltréteg felforrósodik és nehéz feladat elé állítja a rajta közlekedőket. A városközpontok átlaghőmérséklete 8 C-kal melegebb környezeténél!


A településekre hulló csapadékot a szilárd útburkolat miatt kell elvezetni. Ilyenkor nem csak a hűtésből vonjuk ki magunkat, hanem a levegő és a környezet száraz ágát határozzuk meg.


A városokba épített házak korlátozzák a levegő cserélődését, így elhasználódik, hamar feltelik a kocsik által kibocsátott szennyező anyagokkal.


Az új környezet új lehetőségeket (fülkéket) teremtett, melyhez jó pár állat remekül alkalmazkodott.


Nézzük meg őket.


Vannak fajok, melyek kihasználva a lehetőségeket a természetes élőhelyükhöz képest aránytalanul el tudtak szaporodni. A leglátványosabb példák egyikét a feketerigó mutatja. Természetes élőhelyén, 10 hektáron csupán 0, 36 pár fészkel. Ezzel szemben találtak a madarászok olyan területeket is, hol ugyancsak 10 hektáron 10, 7 költőpárt találtak! Ezek a számok kitűnően érzékeltetik, mekkora lehetőségeket talál a feketerigó a településeken. Ő azonban nem csak létszámában, de életstílusában is pozitív változásokba kezdett. Míg most szabadon élő társaik ősz végére járva délnek veszik az irányt, addig az urbanizálódott testvéreiknek az utcákon fellelhető táplálék megléte miatt, nem kell életüket kockáztatva elindulniuk az olasz puskások irányába. Másik igazi emberhez kötődő faj, a házi veréb. Vele kevesebben rokonszenveznek, talán azért mert bújtatja magát dizájnos „eladható” külsőbe, nem ölt fel magára díszes tollruhát. De lehet, hogy a hangos csivitelése is idegesít pár embert. Ő pedig ugyanolyan szép és értékes madár, mint a többi, csak egy kicsit érzelmileg érettebb szemmel kell nézni.


Tipikus településekhez kötődő madarak a füsti-, molnár- és sarlós fecskék. A füstifecskék az épület belsejében építik a fészket, míg molnár társaik a házak, istállók külsejének eresze alá húzzák fel otthonukat. A sarlósfecskék magasabb épületek fedett párkányain, üregeiben találnak menedéket. A fecskék rovarevésre berendezkedő tollasok, jelzik ezt apró csőreik. Ennek vannak előnyei, de egyben hátrányai is. Ha valaki, akkor ők el tudják fogni a levegőben cikázó apróságokat. Villámgyors cikázással gyűjtik össze a levegőben hemzsegő állatkákat, nincs még egy olyan madár, ki le tudná őket pipálni ebben. Ha, tehát van hami, akkor az ő gyomrukban köt ki. Ennek azonban az a hátránya, ha pl. vonulás előtt, hosszú napok esőzései miatt elbújik a táplálék. Ők ugyanis a rovarok elcsípésén túl nem értenek máshoz (de ahhoz, mint olvastuk – mesterien), ezért nem ugorhatnak rá egy hangyabolyra vagy egy bodzásba, esetleg egy körtefára. Így, mint az elmúlt években tapasztalhattuk, éhen halhatnak.


Igazi kuriózuma a világ állatainak, a sarlós fecske. Ő azaz élőlény a Földön, mely a legtöbbet tölt a levegőben. Ott tölti a nappalait, ott éjszakázik, ott párzik, és ott gyűjti be a fészekanyagot (szálló pihékből, stb.) Élete kimúltával került teteme a földre. Addig a fészkelés kivételével a levegőben él.


Mezei veréb



Természetszerető barátaink már biztos értesültek róla, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a 2007-es esztendőre a mezei verebet nevezte ki az év madarának. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért pont ő kapta ezt a megtisztelő címet? Minek köszönheti ezt a fajta elismerést? A kérdés megközelítését két irányból is el lehet kezdeni! Az első, hogy meglepődhet Kedves Olvasónk is azon, miszerint a „hétköznapi” madarainkat nem is ismerjük annyira, mint azt valójában képzeljük. Most hétvégén voltam az egyik szigetközi iskolában és mikor azt a kérdést tettem fel, hogy hány fajta varjút ismerünk, bizony meggyűlt a baja a válaszadóknak. De, mikor egy nyári kiránduláson, valahol a ferencmajori halastavak bakcsóinak árnyékában, fejben össze akartuk számolni a hazai cinegefajaink számát vagy épp a ludakét, olykor-olykor agytekervényeink hangosan csikordultak csak tovább. A verebeket mindenki ismeri addig, amíg nem kell bebizonyítani, hogy ismerjük. Az emberek többsége azonban nem tudná szavakba ölteni azokat a faji jellemzőket, melyek a házi- és a mezei veréb megkülönböztetését szolgálja. Bár, néha még a házi veréb hím és a tojó közti eltéréseket sem sikerül azonnal égnek kiáltani. Ha tehát a fenti megközelítésből nézzük a verebet, akkor nem is ismerjük annyira! Nem is beszélve az életmódjáról! A mezei verebek állománya Nyugat-Európában megfogyatkozott. Angliában már egyenesen ritkának mondható, hangzanak a szomorú hírek, amit nap, mint nap hallhat az ember. Sőt nemrég azt olvastam, hogy Párizs utcáiról már a házi verebek is kezdenek kipusztulni! Lehangoló, de lassan kezdünk immúnissá válni a tragédiákra, a híradó szerkesztői többségében úgyis ilyeneket ad nekünk, mert erre van igény. Ettől függetlenül létezik még egy kapocs, melyben közelebb felfigyelhetünk erre a nálunk még nem ritka tollas barátunkra. Történt valamikor 1,5 éve, hogy a Hanság-Rehabilitácó madárvártájának korlátján támaszkodtam és kémleltem a gémeket, mikor egy idősebb úr sétált fel hozzám. Mint ilyenkor szinte mindig, szóba elegyedtünk, és sorra idéztük fel a kedvenceink névsorát. Az úr elsők között említette a mezei verebet is, mígnem kérdőre volt, hogy tudom-e ennek az okát? Kerekre nyílt szemmel válaszoltam, hogy nem, erre Ő feltárta a mezei veréb szeretetének okát. Mesélte, olyan aranyosak, mert vidáman, kedvesen csicseregnek. Ennek a gondolatnak a száműzésére, ennek a ténynek az elfeledésére hajlamos a szürke városi halandó és bizony a természet titkait kutató, súlyosabb ismeretek birtokló madarász is. Szegény verebeink önfeledt csivitelésének megfigyelésére legfőképp már csak az ovisok vagy a kezdő természetbúvárok kíváncsiak. A 2007. év madara a mezei veréb lett. Ha találkozunk vele, szánjunk rá pár percet, hallgassuk meg őket és figyeljük meg példaértékű vidám, társas természetét. Higgyük el, ettől nem csak az ő megítélésükön javítunk, hanem (a szó legszorosabb értelmében!) irigylésre méltó segítségen nyújtunk magunknak!


Molnárfecske

         


Szeptember vége felé már fecskéink nagy része úton van a messzi Afrika felé. Estefelé már nem a szúnyogok csípnek, hanem a hideg. Rányomja bélyegét az ősz a tájra. Átalakul a vidék, és picit ki is üresedünk valahol. Szomorúan nézünk a füstik után és temetjük az elmúlt nyár soha vissza nem térő élményeit. Ennek is meg vannak a maga szépségei. Lapunk e számában a madárvonuláson túl az emlékezés és búcsúzás is előteret kap. Emlékezzünk vissza a nép egyik legkedvesebb madarára, a nemrég még a villanydrótokon kottafejekként ülő füsti fecskékre. Hazánkban több fecskefajt is megfigyelhetünk. A hatalmas löszfalak egyik lakója, üregekben költője a parti fecske. Velük elsősorban a folyók környékén, kavicsbányák körül találkozhatunk. A nála furcsább életmódot folytató sarlós fecskéért nem kell kitennünk a lábunkat a városból. Mosonmagyaróváron elsősorban a Frankel Leó lakótelep környékén figyelhettük meg, mikor visító hangjukkal néha alig a fejünk felett és nem egyszer valahol fenn a magasban húztak el. Molnár fecskénkért szintén nem kell lejárni a lábunkat. Több helyen költöttek körülöttünk, de idén leglátványosabban Fertődön, a kastélyban figyeltem meg őket. Ott több száz példány cikázott a hatalmas kertben. Füsti fecskéink egészen körbe vettek minket. Sajnos messze nem voltak annyian, mint jó pár éve, de egyenlőre még, aki kíváncsi volt rájuk, összefuthatott velük. Az igazi látványosságot azonban pár hete a lipóti Macskaszigeten mutatták be barátaink. Ők ugyanis, hasonlóan a többi madárfajhoz indulás előtt csapatokba verődtek, és látványos sokaságukkal bűvölték el a járókelőt. A seregélyekhez hasonlóan szintén a hatalmas nádtengerben töltötték az éjszakákat és este, mikor odatértem nyugovóra, megszámlálhatatlan villás farkú cikázott az égen. Persze, ez, mint terített asztal vonzotta oda a kabasólymokat, de ők csupán egyet–egyet emeltek ki belőlük. A fecskék ellentétben a seregélyekkel nem rendeződtek annyira hömpölygő tömeggé, hanem csupán elözönlötték a levegőt és a magasban mindenhol csak őket lehetett látni. Egy idő óta már nélkülük hajtja nyugovóra fejét a morotvás terület, de sebaj, reméljük, jövőre még nagyobb számban állomásoznak éjszakánként itt a madarak. Fehér gólya


Fehér gólya



A fehér gólyát mindenki ismeri, és a többség szereti is. Többsége falvainkban velünk együtt lakik, szép nagy madár, amit meg lehet figyelni és a kelepelésével szívünkbe lopja magát. Fekete István Keléje is egy gólyáról szól.



A 160 cm–es szárnyfesztávolságú madár március körül tér haza és októberben hagyja faképnél a készülődő telet.



Magyarországon kb. 5000 fehér gólya pár él, mely remélhetőleg a fokozott természetvédelmi munkáknak – műfészkek kihelyezése, villanyvezetékek szigetelése, élőhely védelmi feladatok – számuk csak növekedni fog.


Természetvédelmi értéke: 100. 000 Ft.



Tőkés réce



A vadkacsát mindenki ismeri. Településeink környékén, hol folyó, patak vagy tó található, bárhol felbukkan. A kisgyerekek etethetik, a felnőttek a sült állapotáról ábrándozhatnak. Mindenki szereti őt, ki így, ki úgy. Alapvető biológia összefüggéseket már általa is fel lehet fedezni pl., a hím díszes tollruhája jelzi, hogy ő a tojó elcsábításának szenteli minden erejét. A tojó ezzel ellentétben a környezetbe illő gúnyát hord, hogy a fióka utánpótlás biztosítása közben elbújjon a kíváncsi fogak elől. A szeretetre méltó madár megfigyelése során érdemes odafigyelni, hogy a hím vagy a tojó kiabálja állandóan hááp hááp hááp hááp! (hihi)


Tengelic



A település faunájának talán legszínpompásabb faja a tengelic. Holott szépsége és gyakorisága által joggal várnánk el közismertségét, számomra érthetetlen okokból mégis kevesek ismerik őt. A verébnél kisebb madarat egész évben megfigyelhetjük. Igaz, télen elsősorban az északi madarak töltik nálunk a hideg időszakot.



A stiglic klasszikus növényevő madár, csak fiókanevelés során fanyalodik proteinre. Külön imádja a bogáncsot, aszatok magjait, ezért ha társasággal járjuk a terepet, mindig szóljunk tudatlan társainkra, kik játékból hatalmas bogáncsgolyókat gyűjtenek. Ez olyan, mintha a mi kenyerünkkel bohóckodnának.


Balkáni gerle



Szegényt gyakran galambnak nézik, pedig ő egy gerle. A nevét elterjedéséből eredően kapta. Alig 100 éve érkezett meg hozzánk Balkán felől az első példány, s mára közönséges fajjá gyarapodott. Egész évben megfigyelhetjük őt. Ha ránézünk, ki hinné, hogy micsoda tulajdonságokkal rendelkezik.



Konrad Lorenz egyszer két hím gerlét tartott egy kalitkában. Idő közben el kellett utaznia valahová, s mire hazaért, szörnyű vérengzés látványa fogadta.



Később tudatosan megfigyelte, hogy ez a jámbor, szerelem bálványa, mesterséges körülmények közt zombivá alakul. Ha nincs meg a természetes „játékterük” és a két hím konfliktusba kerül, nem tudnak elmenekülni egymás elől.



A természetben ilyen nincs. Ezért nem épült be egy erre a szituációra alkalmazható gátlás. Így hát a madár addig püfölte a másikat, amíg az át nem tért a túlvilágra…


Barázdabillegető



A karakteres tollas tavasz eleji megfigyeléseink egyik középpontjába kerül, mert Ő az egyike azon szerencséseknek, kiket újra köszönthetünk. Barátunk nem is utazik messze, csupán Dél –Európa és

Észak- Afrika vidékére húzódik vissza arra a pár hónapra, míg úgy általában véve itt eddig hideg és fagyos idő volt. Február végén már találkozhatunk vele akár a befagyott pocsolyák tetején szaladgálva. Aki szeretne vele találkozni a vizek parján szinte bár hol ráakadhat.

Szerencsére még nem ritka madár, bár hol összefuthatunk vele. Ha valaki azonban biztosra akar menni, ajánlom neki a Dunaremetei volt hajóállomás melletti területet. Én eddig akár hányszor tévedtem arra mindig kivétel nélkül összefutottam velük. A szemfüleseknek még ennyire sem kell „megerőltetni” magukat. Annak ellenére, hogy elsősorban vizes élőhelyhez kötött szárnyas, láttam már a városközpontban is a tócsák körül sétálgatni, sőt nem egyszer a Mosonmagyaróvári Könyvklub melletti ház tetejéről is le leköszönt nekem. Meghatározása nem igényel jelentősebb szaktudást. Bár ki azonosíthatja, akár a mellékelt fényképek alapján. Aki viszont komolyra veszi a tréfát, és mélyebbre kívánja ásni magát a fajmeghatározás területén, nekik is ideális partner a barázdácsa. Ha fellapozzuk kedvenc határozónkat közel 10 különböző alfaj közül választhatunk. A kedves madárról Hermann Ottó is nyilatkozott az alábbiak szerint: „Nagyon eleven, ügyes és mindég mozgó madárka, mely igen szépen lépeget, szaladgál és hogy gyors mozgásában biztos is legyen, erre való a hosszú farka, a melylyel úgy billeget, mint a kötéltánczos hosszú rúdjával. Vizek lengjében, szélein ügyesen lépeget át kőről-kőre és még ügyesebben szedegeti a nyugvó, kapkodja a felröppenő rovarságot. Fenyéreken, kerítő falakon ehhez képest iramodik, néha felröppenve, mintha czigánykereket hányna a repülő préda után; de farkával mindig úgy billen, hogy talpra kerül. A barázdabillegető hasznos madár, mely kizárólagosan rovarokkal él.” Hogy lássuk ne csak az ornitológia megalapítója és szerelmese dicsérte és értékelte Őkelmét idézzük fel mit is írt a fent már említett Brhém az Állatok világában: „A barázdabillegető föltétlenül hasznos rovarirtó madár, amelyet a magyar madárvédelmi törvény védelemben részesít. Hasznoságától eltekintve is, védelemre érdemesíti kecses, kellemes megjelenése és szemgyönyörködtető viselkedése. Előnyös tulajdonsága az is, hogy mesterséges fészekodukba telepíthető, de csak a bőszájú úgynevezett C oduba, amelyet a házak eresze vagy tűzfalán kell elhelyezni.” Nincs már teendőnk hátra mint felcsatolni a lábbelinek és elkutatni ezt az apróságot. Ha megtaláltuk rakjuk le a közeli fa mellé kabátunkat, fürdőzzünk az első tavaszi napsugarakban, és figyeljük miként éldegél ez az aranyos tollas




Énekes rigó



Az énekes rigó hazánk egyik legszimpatikusabb madara közé tartozik. Minden megvan benne, amitől imádni lehet egy szárnyast. Tollruhája nem hivalkodó, de egyben elegáns. Tartása példaértékű! Nem peckesen, hanem kellő méltósággal húzza ki magát, majd rohan tovább egy jóízű giliszta felé. Éneke szerintem Európa (léprigóval karöltve) legszebbje. Meseszép szólamú, határozott hangú, akusztikus élményáradat hagyja el aranytorkát, amibe bele lehetne fulladni! Holott a 240 különböző strófájával a fülemüle után csak második helyen áll, nekem jobban tetszik a csalogánynál. Ez azonban annyira szubjektív, mint valaki a marhapörköltet szereti, s van ki a sült oldalast. Hallgassuk mindegyiket minél többször!!!


Feketerigó



A közhiedelemmel és a nevével ellentétben, nemcsak a fekete tollú és sárga csőrű példányok viselik ezt a megtisztelő nevet, holott kétségtelen, hogy ezekből az idősebb hímekből kerülnek ki településeink egyik legszebb hangú szólistái, de csak szalmalángnyi jövőjük lenne, ha a sötétbarna tojóik nem gyarapítanák a saját fajtáik számát. A leggyakoribb rigónkról hosszú oldalakat lehetne a szövegszerkesztőbe gépelni, ezért megpróbálom egy kis csokorba szedni a legfőbb érdekességeket. Aki elsétál a kb. 26 cm-es tollas mellett, akaratlanul is szembeötlik bizalmas viselkedése. Oly közel bevárják az embert, hogy néha még magam is meglepődöm. Ezt, viszont csak az urbanizált egyedeik teszik! Ha pl., Szigetköz árterében sétálgat és megpillant egyet, jól nézze meg, mert a madár már távolról fog riasztani és menekül el tovább a veszélyzónán kívülre. Persze a gyakoriságuk területén is szembeötlő a változás. Német tudósok vizsgálata szerint városainkban élő költő feketerigók száma, akár 10 x több is lehet!! Nem beszélve arról, hogy a hozzánk kötődő szárnyasok télen- nyáron itt maradnak, míg vadabb testvéreik a hideg bezúdultával a mediterrán vidékekre vonulnak. Ezeknek az okairól szintén oldalakat tölthetnénk meg, dióhéjban annyit, hogy a számukra ideális táplálékforrás és a városokban télen is elviselhetőbb klíma eredményezi a tömeges elszaporodásukat. Múlt héten a Cseke-tónál voltam szemtanúja egy megható történetnek. Sétálgatás közben kedvem szottyant egy kis ücsörgésre. Leültem hát egy kőre, majd nézegetés közben egy feketerigó került elém. Szegénykémnek az egyik lába valószínű eltörött vagy valami más baja lehetett, mert egy lábon ugrált. Egyszer csak felszállt a mögöttem díszelgő fára, honnan nem sokkal azután egy fiatal madárkával a nyomában tért vissza. Az öreg madár egy lábon, töretlen akarattal és kitartással gyűjtögette össze csőrébe a falatokat, melyet átnyújtott a fiókájának. Tudom, a világ most nem arról szól, hogy ilyen jeleneteken meghatódva szótlanul üljünk, de nagyon nem érdekelt. Egy picit nehezen kezelhető érzéssel néztem, hogy mi történik előttem a sánta madár apadhatatlan gondoskodása és a betelhetetlen apróság között. Az emberek rám furcsa tekintetet vetve ballagtak tovább és nem is tudták, mi történik a bokrok alatt. Talán nem is baj, mert többségüket inkább Győzike és egyéb gigasztárok érdeklik és már csak nekünk maradnak tollas barátaink. Aki viszont az ő életüket kíséri figyelemmel és sok-sok terepi gyakorlattal, utána olvasással áll a „természet szolgálatába”, olyan értékrendeket követhet, amitől nem lesz hiába való az élete.



Házi rozsdafarkú



A házi rozsdafarkú klasszikus „családi házas” madár. Előszeretettel rohangál az A alakú házak tetején és áll fel a kéménytetőre vagy a tévé antennára. Vonuló faj, de már február végétől osztozhatunk társaságában és november táján old kereket csak. Sőt egy-két fakír alpinista társuk itt is marad télire. A rozsdásfarkúnak is becézett madár a rigó nemzettség tagja. Imádja a pókokat, rovarokat és minden ilyesmi csőrbe valót.



Ha valakinek kedve támadt egy ilyen tollast meghonosítani kertjében, rakjon ki egy félig nyitott „C” odút. Jó esélye van, hogy a házi rozsdafarkú házi kedvenccé váljék.



Kenderike



Hazánkban kb. 120. 000 kenderike él és kezdem ezt azért így, mert őt aztán tényleg alig ismeri valaki, holott mint láttuk, van belőle jócskán. Mosonmagyaróváron a sétáló utca közepén és a Művelődési Ház előtti fákon is gyakran találkozhatunk vele. Nem túl nagy, csupán 13-14 cm. Érdemes észrevenni őt, mert a hím piros mellényében egész „pofásan” néz ki.



A tojó kissé „szürkébb” színezetű, de őnélküle lehetetlen lenne több kenderikét látni! Ismerjük és szeressük meg őt is, mert szerves része településeink élővilágának.




Zöldike



A zöldike településeink egyik legbájosabb madara. A veréb nagyságú, erős, tömzsi csőrű madárra, ha ránézünk, máris eszünkbe jut a neve. A zöldszín mellett azonban szárnyán élénksárga „folt” látható. A magevő tollas nincs túl jóban Update Norbi reformkonyhájával, mert kora tavasztól „szajkózza” a halálra ítélt zsííír zsíííír kifejezést. Amikor tehát a zöldikék zsíroznak, jót jelent! Lassan lekerülhet a nagykabát, és egyre jobban beleringathatjuk magunkat a tavasz valóságába.


Vetési varjú



Novemberben sétálva biztos mindenkinek feltűnik, hogy nagy fekete madarak lepik el lakókörnyezetünket, mert újra szemünk elé kerülnek a vetési varjúk. A közel fél méter hosszú madár reggel sokadmagával a levegőbe emelkedik, és károgással teszi hangulatossá a munkába, iskolába sétálásunkat. Én szeretem figyelni Őket, nemcsak azért, mert Európa egyik legokosabb tollasa közé tartozik, bár biztosan közrejátszik ez is. Feleségem szokott meglepődni (pedig Ő már ismer), milyen örömkitörésekkel ujjongok, ha meglátok egy nagy fekete sereget, legalább annyira lelkesedem értük, mint a nagyközönség az éppen porondon ugrabugráló kirakat személyiségek után. Őket is lehet legalább annyira szeretni, rajongani értük. Ugyanúgy megjelennek írások róluk, igaz, nem színes napilapokban, hanem fehér lapú, fekete betűs könyvekben és lehet, ők nem hisztiznek, nem botránykodnak, csak egyszerűen élnek, kárognak, ami egy-két embernek elég ahhoz, hogy szeressék őket. Mások más miatt is szeretik! Az alábbiakban Csörgey Titusztól idézek pár sort: „Hogy pedig ez a rovarirtó munka valóban hathatós is, azt ma már számos hazai és külföldi tapasztalat megdönthetetlenül bizonyítja. Kétségtelenül megállapítható volt ugyanis, hogy ahol a vetési varjak állandóan megtelepedtek, ott fokozatosan gyérült a gyökereken rágódó mezei rovarok előbbi száma, ahol viszont e madarak fészektelepeit kiirtották, ott minden esetben az említett rovarok elhatalmasodása következett be. Így történt ez hazánk több vidékén és ugyanúgy legújabban Észak-Németország homokterületein, ahol e varjak kiirtását a cserebogaraknak oly ijesztő mértékű elszaporodása követte, amellyel szemben a gazdák tehetetlenül állnak és most már hiába átkozzák a tetteseket.” Igaz, a múlt század eleje óta a tömegesen használt vegyi kártékony irtás hatására a kevesebb táplálék miatt, ők is nagyobb részben fogyasztanak növényi táplálékot és így károkozásuk némileg nőtt. Talán ez miatt nem befolyásolta a szakembereket, mert az 1980-ban még 254 000 pár költött, az évezred alkonyán már csupán pár tízezerre apadt az állományuk. A kolóniában költő csodamadarak hiánya nehezítette a kék vércséink túlélési esélyeit. Az egyetlen telepesen költő ragadozóink ugyanis, a fekete kánya (ahogy régebben nevezték) fészkeit foglalja el az alig 800 párra zsugorodó kék vércsék. Aki kíváncsi még a varjúfélékre, csókákra, szarkákra, érdemes felkeresni Konrad Lorenz írásait, mert ő kiemelten foglakozik velük! Vannak olyanok is, kik csak sétálnak az utcán és a mellettük keresgélő gyönyörű tollasra néznek, majd (magukban) megjegyzik, csuda szép madár ez a vetési varjú, jól esik ránézni!















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!