Ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, egyre több olyan dolgot mondanak, amire bizony érdemes odafigyelni! Nálunk sincs ez másképp. Egyik kirándulásunk alkalmával Réka elkiáltotta magát. Még nem voltunk Börcsön, apa, mikor megyünk el oda? No, ilyen kérdésnek nem lehet ellenállni.

Egy augusztus végi reggelen lecuccoltunk a parkolóba, hátizsák, távcső, minden, ami kell, majd egy két kötelező kör után a kocsi orrát Győr felé irányítottuk. Induláááás! Abdán meg is láttuk a táblát, mely úticélunk felé mutatott. Pár perc és a falu előtti földes úton kattogott a kézifék. Minden oké! Kezdődhet a túra.

Lódult a hat láb, egyenesen a töltésnek, majd hopsz, egy bukkanó és előttünk is volt a Rábca ártere. Hmmm, szeretem ezt a környéket, de valahogy mégsem hoz minket gyakran erre a bakancs. Pedig nem egy őszi hajnalt töltöttünk már itt a harmattól elázott cipőben, sűrű köd vízcseppjeitől elvarázsolt pókhálók közt. Igaz, akkor kora délelőtt volt, s a kánikula tolakodott a területre, de azért belecsaptunk a lecsóba, s megnéztük mi vár ránk.

Kezdetben egy hatalmas kaszáló terült elénk, melyen való átbattyogás önmagában élvezetes. Ritkán adatik meg, hogy ilyen részekre találunk. Ennek azonban nádas volt a peremén, melyben valószínűleg füsti fecskék éjszakázhattak, s onnan szállt ki egy–egy csapat. Cikáztak is szépen a területen.

Hmmm, pár hét és ti is Afrika egét díszítitek majd. A mező azonban egyszer csak véget ért, és a traktorút a sűrűbe vezetett. Erre-arra nézve benőtt területek, mosolyog ilyenkor a természetbarát szeme. No, meg a füle, ha szríí szrííí hangokat talál, mely a környék bizalmas tollasainak jelenlétére utal. A családcentrikus őszapók meg is jelentek körülöttünk, ott ugribugriztak, apró kis testük ügyesen cipelte lándzsa méretű farktollaikat.

Idővel folyó is kirajzolódott a fák mögött. Megvagy hát Rábca! Most merre induljunk? Ha valaki egyik helyről a másikba megy, az közlekedés, ha csak úgy rakosgatja lábait, az séta. Mi is ezt tettük, nem akartunk sehová eljutni, csak erre, majd arra indultunk és sétálgattunk, nézelődtünk a területen. Téma pedig akadt bőven. A táj ugyanis önmagáért beszélt. Egy igazi harapni valóan vad terepen voltunk, hol mindent benőtt a dzsumbuj, nehéz dolgunk lett volna, ha torony iránt akartunk volna menni. Még az utakat is átszőtte a növényzet, így oda-vissza cikáztunk erre, s arra. Nem bántuk. Tizenegy óra tájban azonban ne várjon senki csodát. Pár fakopi rikkantotta el magát, majd egy-egy zöld küllő kiáltott.

A csuklónkon ketyegő kétkarú zsarnok azonban, mint ahogy az lenni szokott, belekiabált a szórakozásunkba. Szép dolog itt lenni, csak vannak más feladatok is, úgyhogy iszkiri, vár Győr.

Ki is kullogtunk a területről, majd a motor duruzsoló hangját hallgattuk a cipőboltig, s egy játszórétig, mely be volt ütemezve. De azt nem mondta senki, hogy egy ilyen tip-top tó mellett fekszik! Juhé! Játék a törpiknek és egy kis nézegetés. Láttunk rajta fekete hattyút, sörényes ludat, valamint sárga fütyülő ludat. Igaz, ettől azért annyira nem vágja hanyatt magát a természetbarát, hiszen ezeknek a fajoknak túl sok közük nincs a Kisalföldhöz. Ők a tó díszmadarai. Ettől függetlenül meglepő ajándékként szolgáltak, örültünk is neki. Kicsit giccsesnek, kicsit csicsásnak tűntek, de mégis csak éltek és eredeti voltak.

Az idő azonban errefelé sem lassított. Felcuccoltunk hát, visszamentünk a kocsihoz és kikerestük a zenei palettáról a hazafelé vezető út dalát.

Akinek van egy fél nap ideje, hát bátran biztatom, keresse fel Börcs környékét. Ha tud időjárástól függetlenül stabil lábbelit és hosszú ujjút viseljen, a benőtt ágak nem simogatják az ember kezét, lábát. Viszont olyan látványban részesítik, melyen örömmel pihen a szem!

Nagy Kornél