Üdvözöllek, Kedves Olvasó egy újabb történet elején. Gyere, induljunk el együtt újra egy kirándulásra. Hová megyünk? Egy olyan hegységbe, melyben már nem egyszer tettünk kisebb-nagyobb kirándulásokat, azonban nem klasszikus turista paradicsom. Miért? Ettől a túrától kezdve nem értem.
Húsvét hétvégéjén mi is futottuk a kötelező köröket. Rokonok, barátok látogatása, ahogy azt illik. Egy fűszer azonban néha nem árt. Így amikor feleségem szüleit látogattuk meg Tatán, az ebédet követően a kocsi orrát nem a hazafelé vezető útra irányítottuk. Ehelyett délnek vettük az irányt és elindultunk Csákvárra. A térkép mutatta, parkoló megtalálás, majd nyolc láb pattant ki és némi ráhangolódás után kezdetét vette a haraszt-hegyi tanösvény bejárása.
Olvastam már róla eleget, és bizony a képek is felkerültek róla bőséggel a netre, így az ember első járatra is szinte ismerősként érkezik meg. Az első pár száz méterrel nem is volt semmi. Az üde áprilisi idő hozta az elvárt hangulatot. Friss zöldben csilpcsalpfüzikék, széncinegék dala közt meneteltünk, mígnem az út szélén egy kopár mészkősziklát vettünk észre és rajta egy kövirózsát. Hmmm, ha valami szép tud lenni, akkor ez a virág a természetes élőhelyén. Felmásztunk hát hozzá és megcsodáltuk eredetiben. No, gondoltuk ez is megvolt és indultunk tovább.
Az útról azonban egy újabb elágazás nyílt, ezúttal neki a hegynek. Nem tűnt drasztikusnak, csak úgy illedelmesen hozzánk szólt. Aki akar, erre is jöhet. Hát jó, nézzünk rád egy kicsit. Bálinttal elindultunk. Alig egy kanyar, s bumm, szinte függőlegessé vált az ösvény. Fényképezőgép hátra dobva, elő a kezeket, kezdődjön a mászás.
Egy lépés előre, majd még kettő utána és varázsütésre nyílt ki a világ. Ott álltunk fent a hegy kisebb csúcsán, melyről mesés panoráma nyílt a közelben nyújtózkodó nagyobb hegyekre, a távolabb elterülő Bakony hegységre, valamint a mögöttünk végig futó kopár gerincre. Aztaaaa, ezt a csajoknak is látni kell. Őket is felcsaltuk a magaslatra, és csak néztük és néztük a tájat.
A leevickélés sem lett sokkal egyszerűbb művelet, de sikerült. Folytatódott a túra. A következő szakaszok ismét megmutatták, nem lesz itt unalom egy percnyi sem. Brutál emelkedők, majd ismét látványos sziklaalakzatok cibálták a testet-lelket. Amint azonban felértünk a tetőre, kezdődött az igazi érték. Az eddig is változatos erdőt kezdetben péklapátnyi, majd Góliát lábnyi rétek követték. Ha van, mire szomjazik a természetvédő szeme, hát az a mozaikos táj.
Itt egy csipet bozótos, ott egy nagyobb erdő folt, amott egy tisztás. A hegyen, akár csak egy hipermarket polcain, mindez előttünk hevert. Mosolyog ilyenkor a szem, fékezik a lábakat ezerrel. Okot pedig könnyűszerrel találhattunk, például egy hajnalpír vagy fecskefarkú lepke személyében, de a tarka virágszőnyeg, mely szó szerint a lábunk előtt hevert, szintén elég ok volt a megállásra.
Egyszer csak, amikor már kezdtünk belejönni, egy újabb mező következett, csak ennek a határát a szem hiába kereste. Az óriási terület nem köntörfalazott. Egy az egyben megmutatta mit jelent a szó, tér és szabadság. A törpék egyből éltek is a lehetőséggel, széles vigyorral futottak bele a fűtengerbe és tűntek el a zöldben. A természetben a fogalmak tisztább, valósabb jelentést kapnak. Településeinkhez képest felfoghatatlan eszközökkel mutatják be e szavak jelentését. Itt egy gigantikus mező szélén állva tapasztalja meg az ember a tér és a szabadság valós arcát.
Az idő azonban itt is ment tovább, s mi tagadás gyorsabban is, mint mi. Sorakozó! Irány tovább. Jöttek az újabb változatos élőhelyek, nem is szaporáztuk a lépéseket. Érkeztek az újabb kanyarok újabb, újabb területek, egyszer azonban elfogyott a látnivaló.
A fák után pár méter füves terület és semmi. Az meg, hogy lehet? Nézzük meg közelebbről. Kíváncsian araszol előre a természetbarát, miközben szépen lassan bontakozik ki szeme előtt a soha nem látott kép. Elsőként újra az Észak-Bakony háttérrel, majd Fehérvárcsurgó és tározója, majd egy kisebb síkság és lábunk előtt Csákvár település teljes egészében szőröstül, bőröstül. Azt a mindenit! A kutya fáját. Ez már döfi!
Hányszor, de hányszor mondtam és írtam már olyat, hogy ennél szebb látványt aligha láthat az ember. Ilykor jön rá az ember. Tévedett. Az a kép, ami ott várja a turistát, az egyszerűen leírhatatlan. Réka is mellém állt és csak néztük, néztük, néztük a tájat, s nem tudtunk mit kezdeni vele. Pár perc kellett hozzá, hogy össze tudd rakni a képet, mi, miért, s merre van. Ilyenkor vési be a szem az agy gránittábláira a látottakat. Dolgozik szorgalmasan, mert tudja, ezt örökre meg kell örökítenie.
Az óra azonban már nem foglalkozott velünk. Tudjátok ki fog reklamálni, ti is jártok egy utat, én meg egy másikat, duzzogott. Egy kicsit mi is, mert azért, ha lassan is, de követni kezdtük őt. Ereszkedtünk egyre lejjebb az úton, gondoltuk, még ha késve is, leérünk a kocsihoz. Egyszer csak egy újabb sziklás részhez értünk. Hűha! Micsoda lehetőség! Nézzük meg! Elindultunk felfelé, de hamar beszólt a hegy! Ho hó, ne olyan nagy hévvel. Itt már csak pipi lépésben haladhattok tovább. Ám legyen. Araszoltunk egyre feljebb. Majd a mészkő utunkat állta.
Haverok. Itt, aki be akar jönni, annak szenvednie, küzdenie, izzadnia és lihegnie kell. Az újjak kapaszkodtak a kőbe, húzták fel a testet. Így értünk fel a kő lik aljára, hol már annyira szűk és meredek volt a szikla, hogy már a józanész határain túl kellett volna lépni. Van az a pont, amikor nem érdemes kockáztatni. Meg kell állni és örülni, hogy ennyit is bevállaltunk. Mi abban az öröm?!
Ott állsz egy olyan magaslaton, hol fölötted kinyílt a hegy, kezeid mereven kapaszkodnak a kőben, mert lábadnak csak annyi helye van, hogy épp csak valamilyen alakzatban elfér. Csüngesz a köveken, miközben szemeid hol a kilátást, hol a szemközti csúcson kááárogó hollókat figyeli. Abszolút lerúgtad magadról a komfort zóna minden elemét. Figyelsz az apró rezdülésre, hogy le ne ess. Ez egyszerűen csodálatos.
Az óra azonban már rég Csákváron túl járt. Nem is foglalkozott velünk. Jól van, na, eredjünk utána. Szépen lassan visszaereszkedtünk az eredeti útra és felvettünk egy utazó tempót. Lódultak a lábak, követték a kezek, lihegtek a tüdők. Menni kellett és kész. Majd a kocsiban pihenünk címmel. Le is tudtuk a távot röviden, megszólalt a kocsi és elindultunk, de még nem hazafelé. A tanösvénytől nem messze ugyanis Gánt község terült el, hol egy újabb érdekesség megismerése volt még az aznapi cél. Viszonylag hamar meg is találtuk a tág parkolót, melyből csökkentett üzemmódban léptünk ki. A nap ugyanis már búcsúra készülődött, de ezt még meg kell nézni.
Elindultunk hát újra, itt viszont nem kellett külön keresgélni a látnivalót. Pár lépés után egyenesen elénk tárult egy hatalmas külszíni bánya. Egy terület, mely a szó legszorosabb értelmében, mintha nem is a Föld része lenne. Egy varázsütésre a Marson találtuk magunkat. No, akkor van még a teljes sötétedésig egy kis idő, hódítsuk meg. Le is mentünk a legaljára, és ahogy az itt is kialakított tanösvény jelezte, elindultunk körülötte. Húúúú. Micsoda más világ. Amikor már láttál ezer tájat, millió élményt gyűjtögettél össze, úgy gondolod az ingerküszöbödet alig lehet átlépni. Hozzászoksz a szép tájakhoz, a különleges kilátásokhoz, eljössz ide, és durr, egy újabb hatás. Szembesülsz, alig láttál valamit az Észak-Dunántúlból.
Meneteltünk hát a bombatölcsér közepén. Ámultunk a bányászok munkáján. Nem csak mi. A távolról hangyának tűnő lények, mint kiderült kétlábú társaink, kik szintén keresztül-kasul cikáztak a területen. Micsoda más világ ez is. Felkapaszkodtunk a monumentális bánya szélére és onnan csodáltuk az egész Marsot.
Egy darabig, amíg volt fény. Abból ugyanis óraátállítás ide-oda, elfogy. Kiürült a terület, elnéptelenedett a táj. Lassan mi is összeszedtük magunkat és visszasétáltunk a parkolóba.
Az autó újra énekelni kezdett, de nem sokáig, csak az első csárdáig, hol az egész délutáni menetgyakorlat energiaszükségletét egy hamburgerrel fedeztük. Szinte korom sötét lett, mire újra feldalolt a motor, és elindult ezúttal tényleg hazafelé.
